Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Sorsokról, nemzeti nyelvek eltűnéséről és felbukkanásáról

2019. április 27., szombat, Életutak

MIHAI SEMAN (1967), magyarosan Szemán Mihály – ezt az apró, ám nem jelentéktelen javítást maga a tisztelendő úr javasolta (!) – görögkeleti lelkészként Ibizán dolgozik. Eddigi élete számos váratlan fordulattal és meglepetéssel szolgált. Amikor családi gyökereiről kérdeztük, pár mondatban felvázolta mindazt, ami a családi legendáriumban fennmaradt az elődökről. A Sémán nevet viselő ősei eredete jórészt elvész a történelem homályában. Mivel egyszerű emberek voltak, parasztok, jobbágyok, nem nagyon figyeltek arra, hogy feljegyezzék a nemzetség, a generációk életrajzi adatait.

  • Szemán tisztelendő és az immár néhai Stark atya, aki a papi hivatás iránti érdeklődését felkeltette.
    Szemán tisztelendő és az immár néhai Stark atya, aki a papi hivatás iránti érdeklődését felkeltette.

– A beszélgetés bevezetésében arra kérjük a tisztelendő urat, hogy közelítsen rá szülőhelyére, beszéljen a családról, amelyből származik, és ugyanakkor idézze fel pár mondatban gyermek- és ifjúkora helyszíneit...

− Amit olvasmányélményeimből és apám, nagyapám, illetve Sárközön, gyermekkorom falujában a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben élt öregek által elmondottakból tudok, az apai ág gyökere a mai Kárpátalján keresendő. Ezek alapján tudjuk, hogy a tatárok 1718-as betörése és pusztításai után Sárközújlakra rutén, ruszin és kárpáti orosz jobbágyokat telepítettek. Az ide érkezők sokáig megtartották egyik kibocsátó – ma Szlovákiában található – településük, Rudlov nevét, amely aztán később itt Rugylóra magyarosodott. Ez ma egy utca neve. Idővel itt – mivel magyar többségű környezetbe kerültek és a földesúr, a báró Vécsey család is magyar volt – a ruténok elmagyarosodtak ugyan, de megmaradtak görögkeleti hitben. A számukra épült templomban kezdetben a szláv nyelvű rítust használták, majd a 19. század végén a szertartás nyelve a magyarra cserélődött. Az utolsó generáció, amely még beszélte a rutént, a dédszülők nemzedéke volt. Az egyik nagyapám aztán elmagyarosodott rutén családból származó leányt vett feleségül, s a család a magyar nyelvre váltott.

Édesapám 1966-ban nősült. Egyébként édesanyám is vegyes családból származik, Vetés köz­ségből. Anyai nagyapám református magyar jobbágyok ivadéka, nagyanyám szintén magyar származású, viszont görögkeleti hitű volt. Szüleim abban egyeztek meg, hogy engem görögkeletinek kereszteljenek.

Mielőtt a keresztelőre sor kerülhetett volna, előbb meg kellett születnem! Szüleim – Mihai és Mária, akik Sárközön éltek és az ottani, akkortájt nagyon híres és prosperáló mezőgazdasági termelőszövetkezetben dolgoztak, anyám egyszerű normásként, apám mezőgépészként, mint a hajdanán itt letelepített, elmagyarosodott rutének – ekkor arra kényszerültek, hogy megtanuljanak egy harmadik nyelvet, amely nem az övék, hanem a román államé volt. Ekkor zajlott teljében a szocialista rendszer kiépítése és az államosítás. Apám Gyulafehérváron volt katona, ott jól megtanult románul, s anyám is tudogatott. Amikor édesanyámat a mentő elvitte a szülészetre, nem Szatmárnémeti, hanem Avasfelsőfalu felé kanyarodott, fogalmam sincs, hogy miféle megfontolásból, vagy az is lehet, hogy aznap egyszerűen zsúfolt volt a megyei kórház újszülöttrészlege. Úgyhogy én ott láttam meg a délutáni nap világát 1967. július 17-én. Akkor éjszaka egy román asszony is szült, egy kislányt. Ez azért fontos, mert másnap reggel, amikor bevittek minket, a két újszülöttet a kórterembe, véletlenül rövid időre összecseréltek, úgyhogy én így legelőbb román tejet szophattam. Románul kezdtem az életet!

Sárközön az ősi Rugyló utcában éltünk. Innen indultam óvodába hároméves koromban, ahol megtanulhattam az első román szavakat. Újabb három év múltán iskolás lettem Beluska Erzsébet tanító néni osztályában, magyar osztályban – nyilván –, ahol a 31 gyermek közül 9-en voltunk a mi utcánkból. Ötödiktől felfelé is magyarul tanultam, ekkortájt – amit nem nagyon kedveltem – nagyon fontos volt a szószedetfüzetem, amelybe naponta beírtuk legalább egy tucat román szó magyar megfelelőjét, amit meg kellett tanulnom.

Szüleimmel 1981 nyarán beköltöztünk a városba, Szatmárnémetibe. Én akkor 14, a húgaim 11, illetve 8 évesek voltak. Falusi gyerekként igen nehezen viseltem a tömbházi életet, hiányzott a falu, hiányzott a mezei munka, hiányoztak az állatok, hiányzott az erdő. Egyébként ma is fájó szívvel gondolok vissza az elhagyott falusi környezetre, amelyet annyira megszoktam és szerettem egykor. Sárköz nem volt ugyan túl messze, mintegy 20–22 kilométerre, de képtelenség volt oda naponta visszajárnom, legalább heti két-három alkalom kellett volna, de örvendtem, ha legalább hétvégeken eljutok aztán a későbbiekben Vetésre, amely öt kilométernyire van Szatmártól, onnan tudtam gyakrabban kijárni anyám egyik testvéréhez, Sanyi bátyámhoz. Gazdálkodott, lova, tehene volt, mi több, ő volt a reformátusok harangozója a faluban. Így lett Sárköz, a gyermekkor után Vetés, édesanyám szülőhelye kamaszkorom falujává, ahol négy nyarat, négy hosszú vakációt tölthettem. Szatmáron az Építészeti Líceumot kezdtem el, az első két osztályt még magyarul végeztem.

– Ki volt az ifjúkori példaképe? Mi késztette a Ceauşescu-éra idején, a sötét „fénykorban”, hogy a lelkészi pályát válassza?

– Gyermekkoromban Sárközön Ioan Iosif Stark volt a görögkeleti keresztények papja. Az Ukrán Görögkeleti Egyházközség – így nevezték hivatalosan – a Nagyváradi Görögkeleti Püspökséghez tartozott. A mi lelkészünk eredetileg görög katolikus volt, pár évet a gyulafehérvári római katolikus teológiára is járt, majd miután kényszerűségből áttért, a Kolozsvári Görögkeleti Teológiai Szemináriumban fejezte be tanulmányait. A pap bácsi a faluból nősült, de mivel nem születtek gyermekeik, úgy bánt velünk, mintha sajátjai lennénk. Egyfajta apapótlék is volt, mert édesapámmal – főleg nyaranta – ritkán találkozhattam, hajnalban indult és este későn érkezett haza a munkából, úgyhogy Stark tisztelendő helyettesítette, vette át gyakran a nevelői szerepet. Ha tehettem, hétvégeken és ünnepeken, de gyakran hét közben is kerestem a társaságát. Stark tisztelendő úr példaképemmé vált, életpályamodellként is szolgált, úgyhogy már ekkor elhatároztam, hogy én is pap leszek. Megjegyzem, hogy ebben az időben a családban, az iskolában, a templomban, szóval a rokonokkal, a pappal, az utcabeli gyermekekkel csak magyarul beszéltünk...

 

 

 

– Úgy tudom, hogy a kezdet roppant nehéz volt. Önnek komoly gondjai voltak akkortájt a román nyelvvel...

– Bizony. Kemény évek következtek. Ahhoz, hogy lelkész legyek, felvételiznem kellett a Kolozsvári Görögkeleti Teológiai Szemináriumba, s be kellett jutnom. Ám annak nem volt magyar tagozata! Először 1983 szeptemberében, másodszor 1984-ben próbálkoztam, de hiába, mert nem tudtam annyira románul, hogy sikeresen megbirkózzam a 15–16-szoros (!) túljelentkezés során a román anyanyelvűekkel. A következő évben Iosif Cot, az óvári tisztelendő tanácsára elmentem Craiovára szerencsét próbálni. Fogadott Őszentsége, Nestor Vornicescu, Olténia metropolitája, és egy megállapodás alapján, amelyet dr. Vasile Coman nagyváradi püspökkel kötött, bevonulhattam Gura Motrului kolostorába Mehedinţi megyében, hogy megtanuljak románul. A két főpap megegyezett abban, hogy így lehetőséget teremtenek számomra a román nyelv elsajátítására, és amennyiben bejutok a craiovai szemináriumba, néhány év múltán visszatérhetek Erdélybe, a kolozsvári teológiára. Úgyhogy 1985. október 10-én vonultam kolostorba, ahol Casian Dinescu főapát „keze alatt” tizenegy hónap alatt tökéletesen megtanultam románul. Felvettek a teológiára Craiován, ahonnan két elvégzett tanév után mentem vissza 1988-ban Kolozsvárra. Itt megismerkedtem későbbi feleségemmel, aki Oláhlétán született, görögkeleti vallású családban, s akivel 1989 nyarán összeházasodtunk, aztán megkezdtem a IV. évet, majd hamarosan bekövetkeztek a decemberi események, amelyek gyökeresen megváltoztatták az életemet.

– Hol kezdte lelkészi pályafutását?

– Szatmár megyében a változás előtt hét olyan gyülekezet volt tizenhárom faluban, amelyeket magyar anyanyelvű rutén hívek alkottak, magyar volt a szertartás nyelve. Ezek az egyházközségek a Nagyváradi Görögkeleti Püspökséghez tartoztak. A forradalmi események után itt a papok és a hívek többsége áttért a görög katolikus vallásra, és csatlakozott annak máramarosszigeti püspökségéhez. Én azért kezdtem a teológiai tanulmányokat, hogy a szülőföldemen szolgálhassak. Úgy tűnt ekkor, hogy ennek semmi értelme. Sokan azok közül, akik átálltak, azt javasolták, hogy térjek át én is, és fejezzem be a teológiát Nyíregyházán, ám ekkor úgy döntöttem, hogy Kolozsváron maradok és görögkeleti lelkész leszek. A következő nyá­ron, 1990. június 29-én a váradi ortodox püspök, dr. Ioan Mihălţan a bikszádi kolostorban felszentelt, és Sződemeter község Tasnádszilvás faluja görögkeleti híveinek gondozását bízta rám. Egy év és nyolc hónap múltán, miután folyamatosan kérleltek, hogy térjek át a görög katolikusokhoz, áthelyeztettem magam többszáz kilométerre onnét, az Aranyosgyéres melletti Mezőcsán község Mezőszentjakab nevű falujába. Hét évvel később aztán családostól, a két fiammal – az 1990-es születésű Stefannal és az 1991-es Adriannal – a feleségem szülőfalujában, Oláh­létán telepedtünk meg, ahonnan Járaszurdokra és filiájába, Alsójárára ingáztam, mert egyik faluban sem volt lelkészi lakás. Itt éltem végig a gazdasági válságtól terhes kilencvenes éveket. Ekkor az emberek, a híveim már nagyobb csoportokban, hol ideiglenesen, hol huzamosabb időre, munkát vállaltak külföldön.

– Mit tett, amikor észlelte, hogy fogynak az egyházközség tagjai?

– Járaszurdokon éppen új templomot építettünk, amikor feltűnt a jelenség. Nagyon sokan, még a harangozóm is kiment Spanyolországba, többen Németországba, Olaszországba és másfelé. Akkori püspököm, Bartolomeu Anania Kolozsvárról azt javasolta, hogy menjek el én is a híveim után. Úgyhogy 2001 júliusának heve engem már a volt harangozó segítségével Canete faluban talált, Cuenca városa mellett. Két hónap múlva eljutottam Madridba, ahol megismerkedtem Francisco Jose Lopez Saez spanyol római katolikus lelkésszel, aki a házába fogadott. Ez a derék plébános Corral de Calatrava településen élt, Ciudad Reál tartományban. Az ő segítségével, valamint Nyugat- és Dél-Európa görögkeleti érsekének jóváhagyásával, a De La Mancha tartomány több városában és községében elkezdtem gyülekezeteket szervezni ott élő, ott dolgozó ortodox honfitársaim számára.

– Mi történt ekkor? Minden szépen alakult Spanyolföldön a továbbiakban?

– Mivel nem tudtam megszokni a kinti életet, s nem tudtam beilleszkedni, meg a családtól is elszakadtam, egy év múltán hazatértem. Gyökértelennek éreztem magam, bár időközben – ugyancsak Francisco atya segítségével – megkaptam a munkavállalási és tartózkodási engedélyt magam és a családom részére is. Ekkor az érsek úr a Barcelonától tízórányi hajóútra levő Ibiza szigetére küldött, ahová 2004. április 23-án érkeztem meg, s ahol tulajdonképpen most is vagyok. Ott akkor egy 385 fős görögkeleti kolóniát találtam, amelynek tagjai Románia különböző vidékeiről kerültek oda. Itt vagyok 14 esztendeje, végzem a lelkészi és egyéb munkát a hívek és a családom örömére. Közben a nagyobbik fiam, Stefan is elvégezte Kolozsváron a teológiát, ő lesz Ibizán az utódom, a kisebbik, Adrian is itt él velünk, igen megbecsült és népszerű autószerelő a szigeten. Ez idő alatt görögkeleti gyülekezeteket szerveztem a Baleár-szigetcsoporton – Palma de Mallorcán, Menoron és Lansarotén, a Kanári-szigeteken. Mindezt  nem tudtam volna megvalósítani, ha nem segítette volna a munkámat szeretett feleségem, Dorina, aki mindenben a jobb kezem.

 

Három generáció

 

– Milyen ma Ibizán élni? Letelepedtek itt a románok, vagy folyamatosan változik a diaszpóra közössége? Hogyan kezdik az életet az újonnan érkezők?

– Nem is olyan egyszerű pár sorban leírni a helyzetet, amelyben a románok élnek. Másfél évtizeddel ezelőtt 500 honfitársam élt itt, most úgy 3000 körül lehetünk. Eleinte minden rózsaszín ködben lebegett. Könnyű volt munkát találni, jól fizettek, és olcsó volt az albérlet. Sokan közülünk talpraálltak anyagilag. Földterületeket, lakrészeket, autókat vásároltak, s nemcsak otthon, hanem Ibizán is. Aztán 2006–2008 tájékán jött a pénzügyi és gazdasági válság, amely radikálisan megváltoztatott mindent, a lehetőségek is beszűkültek. Sokan hazatértek. Nem volt ritka, hogy odavesztek a banki hitelből vásárolt lakások és a házak. Aztán a válságot követően árrobbanás jött a szolgáltatások, így a bérlakások szintjén is, munkahelyek szűntek meg, s a felajánlott foglalkoztatási formák megváltoztak, és a bérek ma már alacsonyabbak. Akikkel annak idején elkezdtük a gyülekezeti életet, túlnyomórészt már odahaza élnek. Én egyébként átadtam a fiamnak a parókiát, és hivatalosan hazatértem. Otthon szolgálok, csak nyaranta jövünk ki, mint annyi más szülő és nagyszülő, hogy segítsem a fiatalokat a munkában és a gyermeknevelésben. Kicserélődtek az itteni románok. Most már többnyire csak fiatalok vannak... Manapság idekint a nulláról indulni úgyszólván lehetetlen. Nem nagyon kínálkoznak új munkalehetőségek. Hogyha álláshoz jut valaki, akkor általában csak annyit keres, amennyi a túléléshez elég. A munkások java része a „mii eurosistas” szintig jut el, azaz 1000–1500 euró körüli összeget keres. Manapság egy albérleti szobát havi 500 euróért adnak ki. És ez még tovább drágul! Egy lakrész 2000–3000 euró, de legalább féléves kauciót kérnek, ami 10–12 ezer. Ezt lehetetlen kifizetni.

– Az itt élők ugyanúgy gyakorolják a vallásukat, mint odahaza?

– A vallási élet nem olyan, amint korábban megszoktuk. Itt sem. Akik görögkeletiek, használhatják a spanyoloktól bérelt templomot, de nem jellemző a túlzott vallásgyakorlás. Ahogy odahaza, az össznépesség mintegy tíz százaléka jár rendszeresen ünnepi és vasárnapi misékre. Nyáron még ennél is kevesebben. Az itt élő hívek többsége az idegenforgalomban dolgozik, ahol nincs megállás, huszonnégy órás az üzem, úgyhogy a stressz és a sűrű elfoglaltságok miatt sem tudnak jönni. Szombatonként néha megjelenik egy-egy baráti, rokoni társaság, akik kisgyerekeket hoznak keresztelni. Egyébként több mint 800 kisdedet kereszteltem ittlétem során. Más felekezetekhez tartozó honfitársaink is felbukkannak néha, de nem jellemző, hogy kitartanának, nem általános, hogy tömegesen jönnének. Van néhány magyar-román vegyes család a gyülekezetben, Segesvár környékéről. Őket jobbára az utcán, munka vagy vásárlás közben látom. Különös örömet jelent, ha magyar szót hallok a szigeten, olyankor – ha ismerem őket, ha nem – odamegyek, s elbeszélgetünk, számomra nagy öröm, ha bárkivel magyarul beszélgethetek.

– Hogyan látja, a románoknak meg az Európa keleti országaiból érkezőknek milyen céljaik vannak? Hogyan látja a jövőt? Milyen helyet foglalnak el román honfitársai a „migránsok” között Ibizán?

− Az Ibiza szigetére bevándorlók közt a szomszédból érkező marokkóiak után a románok a másodikok. Közösségünk itteni jövője azonban nem túl biztató. A többség, ha kellőképpen megalapozta otthon magát, nem kíván itt maradni. Jelentős viszont azoknak a száma is, akik véglegesen letelepedtek. Házakat vásároltak, jó állásaik vannak, gyermekeik itt járnak iskolába, de az biztos, hogy az unokáik már asszimilálódnak. Az unokáink már nem beszélnek románul! Sokan spanyolokkal vagy más nemzetiségűekkel házasodnak össze, és ez is hozzájárul a nyelvváltáshoz. Akik itt maradnak, azok 20–30 év múlva már nem fognak románul tudni. A Baleár-szigetek, amelyhez Ibiza is tartozik, Spanyolország egyik autonóm tartománya. Európában egyszerre van jelen a szekularizáció és a globalizáció. A Schengenen túli övezetben eltűntek az államközi határok, és hamarosan a nyelvi határok is szétfoszlanak. Ehhez érzékletes példa, hogy az itteni hivatalos nyelvet, a katalánt – annak ellenére, hogy az iskolában kötelező tárgyként tanítják – a napról napra kevesebb lélekszámú öregeken kívül majdnem senki sem használja. A katalán is, mint Európa- vagy világszinten annyi más nyelv, kihalásra, feledésre van ítélve. És ez nem új jelenség. A Római Birodalomban a latint használták, Bizáncban az ógörögöt, hadd ne is említsem az ókori Egyiptom nyelvét, amely szintén feledésbe merült. Ugyanez történt az én őseim által beszélt nyelvekkel is: a rutén, a lipován orosz, a szlovák, a magyar elveszett. Mit mondjak? Ahogy a magyart is egyre kevesebben beszélik Magyarország határain túl, ugyanaz történik majd a románnal is a diaszpórában. Biztos, hogy 30–40 év múlva teljesen eltűnik, elhalkul, elhal itt a román beszéd. A világ a szemünk láttára változik, függetlenül a különböző országokban megnyilvánuló nemzeti identitásőrző törekésekésektől. A globalizáció sűrűjében élünk, sodor minket, és ez a folyamat – úgy tűnik – meg nem áll.

− Mit érez  a száz esztendeje történt egyesítés hangulatából itt, Ibizán?

− Minden nép, így a román is igyekszik ezt-azt a visszaemlékezések és ünnepségek által megmenteni a múltban lezajlott történelmi eseményekből. Mi, románok ebben az évben üljük az 1918-as egyesülés centenáriumát. Igencsak dicséretes dolog, ám semmit nem teszünk gyermekeinkért és unokáinkért, hogy megtarthassák identitásukat az ország határain túl a diszpórában. Az unokáink Ibizán már a „romanol” – fele román, fele spanyol – nyelvet beszélik. Feltételezem, hogy Románia területén száz év múlva lesznek még ugyan románul beszélő emberek, de annak a 4–5 millió honfitársunknak a leszármazottai, akik a diaszpórában élnek, több mint bizonyos, hogy elhagyják apáik, anyáik, nagyapáik, nagyanyáik nyelvét. Érdemes megjegyezni azt is, hogy odahaza, Romániában a média sem törekszik a nyelv tisztaságának megőrzésére, előszeretettel használja a newsroom, a talk news, a breaking news kifejezéseket – csak néhány példát soroltam itt fel –, holott mindezeknek tökéletes román megfelelőik vannak. Nekünk, idősebbeknek még az is sérti a fülét, mikor úton-útfélen halljuk az okézást. Így vész el egy nép nyelve és identitása. Én már nem beszélem nagyapám nyelvét, a rutént, az unokám nem tud magyarul, mint ahogyan – feltételezem – az ő unokája spanyolul fog beszélni. Így tűnik el négy-öt generáció során néhány nyelv, még akkor is, ha nagy kitartással vigyáztunk rá, ápoltuk és tisztelettel viseltettünk irántuk.

Simó Márton

Hozzászólások
Szavazás
Kire szavaz a május 26-i EP-választáson?










eredmények
szavazatok száma 527
szavazógép
2019-04-27: Belföld - :

Hamis szórólapok

Kizárta a Nemzeti Liberális Párt (NLP) ifjúsági szervezete azt a két kolozsvári tagját, akik a 2020 USR PLUS Szövetség arculati elemeivel ellátott, de valójában nem ezen szövetség által kiadott szórólapokat terjesztettek.
2019-04-27: Irodalom - :

Hartay Csaba: Paplan alatt olvastam zseblámpával (A Szent György Napok íróvendégei)

(részlet)
Olvassál. Annyi könyvünk van, nézd meg ezt a sorozatot: A világirodalom klasszikusai. Itt van például Jack London.