Ma volt az első olyan nap életemben, amikor úgy léptem ki a házból, hogy nem tudtam, mivel megyek szembe. A szokott útvonalon indultam el, és mégis-mégis, reszketett a gyomrom. Többnyire ugyanazokkal az emberekkel találkozom reggel, sokuknak a nevét sem tudom, de immár néhány éve ugyanazt a járdát koptatjuk, köszönünk, Bună dimineaţa vagy Jó reggelt, vagy egyszerűen átintünk a másik járdán haladónak.
Ma viszont nem tudtam mi lesz… a hetek óta tartó gyűlölethullám vasárnap csapódott le igazán. Lélekrombolásra, gyűlöletre berendezkedett politikum, amit politikához, de máshoz sem nagyon értők gyakorolnak. Félelmetes. Mit tud kihozni az emberekből a pénz, a hatalomimádat, a butaság és persze a műveltség teljes hiánya. Mennyire félre lehet vezetni az embereket hamis illúzióval, hogy senkinek eszébe ne jusson, igazán mi is a tét. Hogy kevés ember gondolja komolyan, miután a mérget itthon elvetette, tenni is fog valamit a népért, a hazáért, ha beleül az európai parlament székébe és felveszi azt a „kevés” pénzt, amit fizetésként juttatnak.
Csak sajnálni tudom azokat a politikusokat, akiknek a gyűlöleten kívül nincs más ígérnivalója, szlogenje (ahogy ezt ma nevezik), csak a gyűlölet nyelvén tudja megszólítani honfitársait. Ez lenne az összehúzó erő? Ezeket a politikusokat láttam templomban oltár előtt hajlongani (???). Milyen tudattal lehet ezt megtenni?
Szerencsére, itthon valamennyire (decemberig) lecseng ez a hullám, de azon töröm a fejem: milyen arccal, milyen gondolatokkal mennek egymással szembe képviselőink, szenátoraink a hazai parlamentben, köztisztviselők a hivatalokban? Hát ehhez gyomor kell. Kezet adni annak, aki a tegnap leköpött.
Egy biztos, a tegnapot elmémből soha többé kivetni nem tudom, azzal a nyitott lélekkel-elmével, amivel eddig, városlakó társaimmal szembe nem tudok menni.
Kerekes Mária