Négyen utaztunk az évente megismétlődő találkozásra. A tematikusan berendezett 45 szoba és terem, a kétemeletes, komorságában mit sem változott épület nyitott cellaajtóival vár és beszél a szenvedésről, a reménységről, az éhezésről és a halálról.

Nincs szükség képzeletünk megelevenítő előhívására, amikor az idős, megrokkant férfiak, nők meghallgatják az előadókat, akik újra és újra elmondják saját sorsukat vagy történészként szólnak a kommunizmus lassan feledésbe menő gaztetteiről.

Mit láttam, mit lehet látni ebben a komor épületben? Megláttam önmagamat is a börtön belső falát beborító fénykép-áradatban, miként sok ismert társam is – a képek készültekor még fiatalon – ránéz a kíváncsi látogatóra. Az udvari falakon 8500 elpusztított politikai fogoly vádolja a 45 évet uralgó rendszert. Az itt meghaltak a Szegények Temetőjében nyugszanak, nyughelyüket nem sikerült megtalálni. A kommunizmus és az ellenállás áldozatainak szentelt intézmény – amelyben múzeum és kutatási, illetve oktatási központ is helyet kapott – Ana Blandiana és férje, Romulus Rusan kezdeményezésére azt mutatja be, ahogy a polgári társadalom „bűnös” elitjét, civileket, magas rangú katonatiszteket, politikusokat, püspököket tartottak fogva embertelen körülmények között az ötvenes években.

Használati tárgyaikat, fényképeiket, ítéleteik dokumentumait ismerhetjük meg a folyamatosan gazdagodó anyagból. Külön termet kaptak az 1956-os magyar forradalom hazai bebörtönzöttjei, kivégzettjei, de az itt raboskodó német és magyar szellemi vezetők, írók, egyetemi tanárok, főpapok sorsa is megismerhető a türelmesen mindent elolvasó látogató számára. Iskolások is látogatják, de a látottakat megérteni a kommunizmust még hírből is alig ismerő diákoknak csak képzett vezetővel lehetséges.