A Hargita megyei csendőrség állította ki a büntetést, állítván, hogy a megyeháza nem jelentette be időben a június 6-i békés tüntetést. Hogy e napon a katonatemetőben vandálok tucatjai törtek-zúztak, egyelőre nem zavarja a rend őreit. Az első büntető jegyzőkönyv kiállításával ugyanis azt is érzékeltetik, olyan, mintha Grümanék, illetve a békésen tiltakozó székelyek lennének felelősek a történtekért. E bírság megalázó is egyben, hiszen nem a politikus, illetve az összekapaszkodó imádkozók a fő vétkesek. Nem ők terelték Úzvölgyébe a gyűlölködő huligánokat, a megvezetett, indulattól fűtött emberek tömegét.

Egyelőre ahhoz a túlkapáshoz hasonlítható ez a fejlemény is, amikor hajnalok hajnalán rontottak rá Csíkszentmárton alpolgármesterére. A belügyminisztériumban valahogy nagyon nem látják vagy nem akarják látni a fától az erdőt. Hiszen a hatóságok, akik a helyszínen éppen hogy megakadályozták a tömegverekedést, nem az igazi bűnösökre mutatnak rá, hanem szervezési, formai hibákba kapaszkodnak. Érthetetlen, de nem a temetőkaput betörő, üvöltő, rongáló, magyargyűlölő szélsőséges vagy a háttérből uszító kapja az első büntetést, hanem egy békésen imádkozó háromszéki magyar politikus. Nem véletlenül jelentette ki tegnap Szijjártó Péter magyar külügyminiszter, hogy nem az úzvölgyi temető békés emlékezőit, hanem a múlt heti erőszakos, magyarellenes akció valódi felelőseit kell megbüntetni, s a budapesti kormány a katonatemetőben történtek tisztességes kivizsgálását várja Romániától.

Ez esetben ugyanis a tisztességes kivizsgálás nem csupán magyar érdek, hanem az országukban bízó román nemzetiségű embereké is. Mindazoké, akik úgy vélik, egyszer s mindenkorra szakítani kell a szekus és pártállami örökséggel és módszerekkel, a diverziókeltéssel. Ezt egyre többen és egyre határozottabban kérik, követelik, hiszen a nemzetiségeket összeugrasztó, alantas diverzió nem csupán Úzvölgyében, hanem máshol is elfogadhatatlan. Mert most, a bukaresti bányászjárás huszonkilencedik évfordulóján is jól látható, pontosan érzékelhető a végeredmény, ezért össztársadalmi érdek az újkori diverziókeltés felszámolása.

Hogy a helyzet mégsem teljesen reménytelen, számos történés, állásfoglalás igazolja. Az úzvölgyi események örvényében említést érdemel a bukaresti védelmi minisztériumnak alárendelt hivatal közlése is, miszerint a szóban forgó temetőben tizenegy román katona nyugszik. Tizenegy, és nem száznegyvenkilenc, ahogy hamisan állították! Tizenegy az ezerháromszázból. Ebből kellett volna kiindulni, ezt korábban kellett volna rögzíteni, de ennyi nem elég, a tények, a történtek pontos feltérképezését folytatni kell. Ám ennél is fontosabb, hogy az úzvölgyi fájdalmak mérséklésére a tüneti kezelés biztosan nem lesz elegendő, az efféle traumák kiváltó okát kell megszüntetni, lehetőleg végérvényesen.