A húszas éveinek elején járó fiatalember édesapja műhelyében nőtt fel, de – mint mondotta – egyáltalán nem volt nyilvánvaló, hogy amint felnő, ő is tűt ragadva beáll népviseletet és díszmagyart készíteni. A középiskolát is szinte elvégezte már, amikor úgy döntött, folytatja, amit édesapja a kétezres évek elején elkezdett, s hozott számára a tisztes megélhetés mellé megbecsülést. Előbb mégis tett egy vargabetűt, és Kolozsváron néprajzot tanult. Örömét lelte ezekben az években. Nem csoda, hiszen kiváló szakemberektől tanulhatott arról, amit szeretett. Kiváltképp a viselettörténet érdekelte. Többek közt az, hogy miként alakultak ki viseleteink, milyen kelmét használtak, miként befolyásolta külhoni divat a köznépet és a nemesembereket, a ruhák szabása során milyen szempontokat vettek figyelembe, miként díszítettek, tájegységenként miben különböznek a motívumok és milyen volt az ünnepi és a hétköznapi „divat.”

A bodosi műhelyben két éve dolgozik, és úgy érzi, még nagyon az út elején van. Arra, hogy a szakmában csak lassan lehet haladni, annak idején édesapja is felhívta figyelmét, de csak mostanság kezdte elfogadni azon szavak igazságát. Mert tényleg a gyakorlat teszi az embert. Az egyetemen tanultak jól fognak, tudja, mit miért cselekszik, tetteinek milyen értelme van, ám a kivitelezés teljesen más. Szívesen figyeli, mint dolgozik édesapja, próbálja megoldani a rábízott feladatokat, s ha kell, részt vesz az általuk még nem ismert viseletek dokumentumokból való felfedezésére.

Megrendelésből mostanság annyi van, hogy győzni sem tudják. Sokat lendített ezen, hogy főleg Magyarországon ismét népszerű a táncház, itthon pedig a díszmagyaroknak van nagyobb keletje. Rengeteget segít az is, hogy a Csoóri-program bőkezűen támogatja a népviselet-készítést. A fiatal szakember a közönség kérdésére úgy nyilatkozott, ő mindenképp itthon képzeli el jövőjét, és kortársait is arra inti, ne engedjenek a Nyugat csábításának: ha itthon dolgozunk, szülőföldünket építjük, és lesz magyar jövő Székelyföldön.