Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Ambrus Lászlóné Imreh AnnaÉletképek Lisznyó múltjából

2019. június 19., szerda, Élő múlt

A mai székely falu már nem a régi, a társadalom alkulása változásokhoz vezetett. Eltűntek a szalmafedeles házak, lassan-lassan a zsindelyesek is. Akad még néhány kátránypapírral borított hajlék, de azok is düledeznek. Az egykori, kétosztatú ereszes, tapasztott házak már csak az emlékekben vagy a régi fényképeken láthatók. „Új nép, másfajta raj” lakja a mai falut. Felvilágosultabb, nyíltabb, a modern életformához igazodó emberek. De a gyökerek a mélybe nyúlnak. S nem becsülhetjük önmagunkat, nem értékelhetjük kellőképpen a mát, s érdemtelenek vagyunk a jövőre, ha megtagadjuk a múltunkat.

  • Albert Levente felvétele
    Albert Levente felvétele

Fogyatkoznak a tegnapi falusi élet tanúi is, olyan öregek, akik lámpa- vagy gyertyafénynél hallgatták nagyapáik meséit a hosszú téli estéken, majd kezükbe vették a guzsalyt, tartották az eke szarvát, őrizték a marhákat éjjel-nappal, jártak a juhokkal, mint ezer évvel előbb élt őseik. Erős, sok évszázados hagyományok szabályozták az életüket. Egy falu életében minden egyes ember a közösség szerves része volt, rabja, de védelmezettje is egyszerre. Barabás Gyuri bácsi, aki 1927. március 1-jén született Lisznyóban, tíz évvel ezelőtt így emlékezett a néhai falura: „Mán hatévesen mentem a marhákkal, met erősen szerettem velik járni. Mü szerettük a munkát, s nem vót nagy igény, mint mostanság. Reggel megittunk egy jó csupor meleg tejet kenyérrel, délbe vót jó leves, pánkó, rántotta s egyebek. Este vót jó pujiszka s té. Vágtunk disznyót es, de azt anyám béosztotta, nem beleltük bé egy hónap alatt.”

Paraszti életükből nem nagyon vezetett út kifelé. Földművelők, állattenyésztők maradtak, még csak házasság révén sem vált ki senki ebből a közösségből, hiszen mindenki otthon, a saját falujában találta meg élete párját; a régi székely falu kiközösítette az elvándorlót s nehezen fogadta be az idegent.

Barabásné Bordás Anna (sz. 1932. február 2., Lisznyópatak) mesélte: „Édesanyám szült kilenc gyermeket, akik mind felnőttek: Jóska (meghalt szegény a második világháborúban), Rózsika, Iluska, Gyurika, Anna, Jancsi, Sandi, Mári és Linika. Egy szép hármas házban laktunk Lisznyópatakon, de nem voltunk szegénységben. Édesapám 6–7 tehenet, juhokat, ökröket, disznyókat tartott. Vót mit együnk. Szót fogadtunk, minket soha édesapám meg nem vert, csak letérdepeltetett s megszidott, ha rosszaskodtunk. Mán kicsi korban dolgoztunk kertben, udvaron. A házunk egyszerű volt, de minden vót benne. Akkoriban a házakban volt kaszten, füttő, ágyak, abban vót a jó surdé s pokróc, vót ruhásszekrény s egy láda a szőtteménnyel. Mü szőttünk, fontunk állandóan, még most es van abból, amit fiatal koromban szőttem. A ruházatot mindenki magának csinálta. Szőttek anyámék, nagymamáék s mük es olyan szép, fájin szürke posztót, fehér és fekete gyapjúból esszesirítve. A lisznyóiak fekete nadrágba, fekete lájbiba, fehér ingbe és csizmába őtöztek innepkor. Az egy lábbeliért, azét el kellett menni városra, de mü a bornyút megnyúztuk s a bőrit es kidolgoztattuk.”

 

Állattartás, pásztorkodás

A falu segítette az egyént. A beteget gyógyították, a támogatásra szorulót megsegítették, házát, csűrét közösen építették. Barabás Györgyé a szó: „Mikor a csűrt építettem, jött vagy 15–20 szekeres gazda, segítettek, nem is hívtam, méges jöttek. Akkor ilyen vót a nép, segítettek ingyen, s mü es visszasegítettük. Mentünk ganyézni, s hát jöttek sokan segíteni, még tíz szekér ganyét es kihordtunk egy nap. Az embert az állatjairól is megítélték. Ha tiszta vót, szép vót, annak becsületje vót, met szorgalmas ember vót, s pontos. Jaj, Istenem, Istenem, hány tehén bornyúzott a legelőn! A bornyúzás utáni legelső tej a fecsté. Abból gyúrtak lepényt korpával, liszttel, s a füttő tetején megszárították. Azt feltettük a padlásra, s ha elment a tehén teje, abból attunk neki, s visszajött. A jó állat testvérivé válik az embernek, szeretteti magát.

A juhokat es erősen szerettem. Jó csendes állat, de kell tudni a tempóját. Én még télen es kijártam velik borsikát etetni a Csuklyámba s egyebüve. Nem féltem, mer jó kutyáim vótak, s régen nem es vót ennyi vad, mint most. A vadászok kilőtték a sok vaddisznyót, medvét, nem mocskolták meg az embert, s nem túrták ki a pityókát a fődből, mint most, tiszta pusztítás lett az élet (...) Már hétévesen jártam a tehenekkel a Nagyavas legelőjére, az a román egyházé vót. A falu csordája járt a Tatinára, ami a majális körön kívül van. A következő helyeken legeltettek: Szurduk, Vereskút oldala, Tyukján oldala, Magyarhegy, Tatina, Evegen pusztája, Csukjám. Lisznyóban sok állatot tartottak.”

Az állatokat csordába adták. A pásztorokat kora tavasszal falugyűlésen fogadták fel. Leginkább szegény emberek jelentkeztek. A juhos gazdák a Bedő nemzetségben voltak (Aladár, Győző, Tivadar), az övék volt az egész Csere oldala. A pásztorok általában Szent György napján állottak ki, s míg az idő engedte, addig kijártak. Voltak állatok, amelyeket nem adtak ki, mert otthon nélkülözhetetlenek voltak: jármos marhákat, lovakat. A juhokat, kecskéket csak ellés után csapták ki a seregbe, a bárányokat, kecskeollókat sohasem. Sokan abból a meggondolásból, hogy kevesebbet jobban lehet nevelni, minden marhájukat külön járatták. A hazajáró marhákat idejében haza kellett hajtani, máskülönben büntetés járt érte.

Szakács Rezsi (Radu Socaciu) 82 éves lisznyói lakos 2009. április 26-án elmondta: „Az állatok szerették a Kövesponk nevű helyet, a Szálast, ahová a Fehérárok kútjától mentünk kifelé. Ott a Barabások vára alatt, amit a török ellen építettek, sokat jártunk, sokat is ástak a népek, de nem kaptak semmit... Mentünk az Estepe pusztáján es, a lisznyópataki csordaitatón felül. A bárányokkal, juhokkal nincs sok baj, ezek összetartó állatok. A marhák el szoktak bogározni, főleg mikor csíp a marhalégy. A ló a leghuncutabb. Ej, sok kínlódás volt velük, csak az tudja ezt csinálni, aki szereti az állatot. Gyakran előfordult, hogy egy rosszféle tehén, ló, kecske, juh elveszett. A megkeresésben segített a kolomp vagy a csengettyű hangja. A harang rézbádogból, a csengettyű öntött rézből készült. Sátoros cigányok árulták. A gazdák a különjárókra akasztottak ilyent, a csordapásztorok csak az elöljáróra, a pakulárok a vezérjuhra. A nyájban a szelíd, jeles juhoknak adtak nevet: Cigányka volt, amelyik közel járt az emberhez, Suta az, amelyiknek nem volt szarva, Belice, Bukeláj a tiszta fehér, Kormos a fekete pofájú. A tehenet is a külsejéről nevezték el: Cifra, ha szép volt, Piros a színe, Kajla a szarva után, Kati, Bözsi, Manci huncut, kóborlásra hajlamos, Virág, Flori, Zsojána. Ha a tehenet romántól vettük, a nevét meghagytuk. Az állatokba jelt nyomtak, s ha valami érte, megdöglött vagy a vad megmocskolta, akkor a bőrét vagy a juh fülit haza kellett adni a gazdának. Ez volt akkor a rendje, s a pásztorok tisztességesen elszámoltak. Máskülönben hamar kitelt a becsületük.”

A legeltetésnek is voltak szabályai, nem tartották tanácsosnak túl sok állatot együtt legeltetni, sem pedig különneműeket. Különben is a marhák a juhok után nem esznek. A bárányok füves, vadkérés, száraz helyeken legelnek, vízjárta helyeken megmételyesednek. Kora reggel kell indulni, mert az állat akkor eszik a legjobban, délig etetni, majd itatni, nagy melegben 2–3 órát árnyékos helyen deleltetni, majd újból etetni, itatni, este összekeríteni és hazahajtani. A kiterjedt pusztán esetleg kosarat készítettek, amelyet néhány nap után továbbköltöztettek.

 

Az esztena mindennapjai

A juhok fejése a fejőpásztor, a meddőpásztor és a bács dolga volt. A gyermekszolgát a bács tanította. A monyator (általában 6–7 éves gyermek) fejőlikra hajtotta az esztrungából a fejőjuhokat, onnan beléptek a komárnyikba (zsindellyel fedett helyiség), ahol a juhászok Szent György-naptól Szent Mihályig fejtek, virradatkor, délben és szürkületkor. A tejet feldolgozták, két-három óra alatt elkészült a friss sajt és az orda. A sajtlevet a disznóknak adták, mert az esztenán azt is tartottak. A munkafolyamatok egyszerűek voltak, a pásztorgyermekek eltanulták, és már 13–14 évesen tudtak sajtot készíteni.

A havasi pásztorok étrendje leggyakrabban túrós puliszka volt tejjel. Készítettek pityókalevest, gombatokányt, bizonyos gombafajtákat nyersen is ettek, vagy szénen sütve, mint a krumplit és a kukoricát, bükkmakkot. Nyersen rágcsálták a lósóskát, sóskát, akácfavirágot. Szedtek erdei epret, málnát, szedret, mogyorót. Megették a növényevő vadakat is (őzet, vadnyulat, vaddisznót, szarvast). Az élelmet a hátukon, zsákban vitték fel a havasra, volt benne rántás csuporban, szalonna, zsír, hagyma, puliszkaliszt, pityóka, laska, só, paprika, kenyér stb.

A pakulár jellegzetes öltözetdarabja a csuklya, egy keskeny, egyik végén összevarrt, másikon rojtos posztódarab, melyet erős időben a fejére tett. Kötővel össze lehetett kötni. Szép időben a vállára vette, hogy a csuklyás rész a hátára kerüljön. Ez volt a kenyérhordozója. A többieknek kenderből szőtt tarisznyájuk volt, ebbe tettek kenyeret, szalonnát, hagymát, almát.

Egy pásztor 4–80 marhát őrzött. A havason a hajlékot esztenának, kalyibának hívják. A legelőre a közbirtokosság, a kaszálókra a gazdák építették vékony gyertyán- vagy mogyorónövésekkel befont karókból, kampós ágakból. Keletre néztek, az ajtó melletti jobb sarokban a tűzhely volt az üstfával, szemben a falon polcok. A nagyobbakban priccs is, erre tettek szénát, lópokrócot, bőröket, s megvolt a fekhely. Mind nem fértek el benne, ezért védett helyen kalyibákat tákoltak, esőben azokba húzódtak. Éjszakára tüzet gyújtottak, az öregek felvigyázása mellett sokan aludtak körülötte, a szabad ég alatt.

A tűzgyújtás kezdetlegesen ment: kovával, taplóval szikrát csiholtak, a száraz cserefát meggyújtották. A parazsat megőrizték. Az éjszakán át lobogó tűz melegített, távol tartotta a legyeket és elriasztotta a vadakat. Köréje telepedtek az állatok is. A szállás és főzés körül adódó munkákat (tűzifa, víz hozása, sepregetés stb.) a mindenes öregember osztotta szét. A tapasztalt emberek szava mindig sokat ért, az öregekre odafigyeltek. A gyógyításhoz keveset értettek, de mindig igyekeztek segíteni a beteg állatokon.

Vadállatok támadására állandóan lehetett számítani, a pásztorok ébren aludtak. A támadást a kutyák jelezték: a farkast szaggatott ugatással, a vaddisznót kaffogással. A régi, nagy szarvú marhák bömböltek, kapáltak a lábukkal. A pásztor uszította a kutyákat, ő pedig bottal, fejszével indult menteni a menthetőt. A kutyák nyakába földig érő botot akasztottak, hogy ne kergessék a vadat.

Az állandó kinn tartózkodás révén a pásztorok nagy természetismeretre tettek szert. Megfigyeléseik, tapasztalataik alapján előre tudták az időváltozást. Esőt jelentett például az állatok nyugtalan viselkedése és a vörös ég napfelkeltekor, szelet, ha naplemente idején vöröslött az ég alja. A szivárvány a szép idő jele volt (Isten kibékült a néppel). Amikor fújt a szél, azt mondták, hogy a szépasszonyok, a boszorkányok járják az övéket (Glung Imre bácsi visszaemlékezései).

 

A pásztorgyermek élete

Ha csordával nem is, de különjáró állattal minden gyermek járt, 1–5 km-re mentek a falutól, és igyekeztek úgy társulni, hogy öten-haton a napot egymás társaságában tölthessék. A pásztortól, ha gyermek is volt, elvárták, hogy az állatot ismerje, ne verje, jól etesse, a vadaktól védje meg, pontos számban hazaadja. Ha nem hallotta állata kolompját, egy másik marha harangját rázta meg, amelyikkel az elbogározott összejárt, és szólongatta. A jól szokott állat erre visszabődült. Ha nem, a nyomán próbáltak tájékozódni, az útközben lelt gané is jó irányadó volt. Oldalban a legmagasabb ponton kellett keresni, a marha ugyanis felfelé megy, melegben a legárnyékosabb helyeken. Ha idegen faluból hajtották be, a bírság kétszeres volt. Otthon szigorú büntetés járt ezért. Néha szántszándékkal is legeltettek tilos helyeken, ahol az állat hamar jóllakott, de ezért is nagy büntetést kaptak.

A pásztorkodó gyermekeket az erdei madarak fészkei rendkívül vonzották. A tojásokat, a vadgalamb- és szajkófiókákat meg is ették. A fiúgyermek öltözete csepűing, csepűgatya, posztóharisnya, ujjas, ing, lajbi volt. Lábukon disznóbőrből készült bocskor, kapca, a nyomásokon, mezsgyéken legtöbbször mezítláb jártak.
Kedves és hasznos időtöltés volt a seprű-, illetve a kaskötés. Így élték mindennapjaikat a valamikori gyermekek, játszva, dolgozva, tanulva, az életre felkészülve.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 425
szavazógép
2019-06-19: Magazin - :

Tiszavirágzás rendőri felügyelettel

Fokozottan ellenőrzik a kérészek biztonságát tiszavirágzás idején. A tiszavirág (Palingenia longicauda) védett kérészfaj, természetvédelmi értéke egyedenként tízezer forint.
2019-06-19: Pénz, piac, vállalkozás - Ferencz Csaba:

Növekvő odafigyelés (Magyarországi támogatás)

A nemrég benyújtott és várhatóan július közepén elfogadandó magyar állami költségvetés javaslata alapján jövőre növekszik a Magyarország határain kívül élő magyar közösségeknek szánt támogatások összege – írja a Menedzsment Fórum (mfor.hu). A portál szerint A szakpolitikai célú nemzetpolitikai/határon túli feladatok elnevezésű dokumentum alapján összesen 92,7 milliárd forintot tervez a határokon túl elkölteni a kormány, ami 4 milliárddal haladja meg az idei 88,8 milliárdot.