Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Amíg élünk

2019. június 22., szombat, Irodalom

Számolgatom: elillant éveimben hány halott gondozta gyöngébbé szívemet, nagyszülők, szülők távoztak, társak, közeli s távolabbi barátok, írók, s poétacimborák; infarktus, rák, öngyilkosság, minden rendű-rangú újkori traumák buzgólkodnak, hogy szaporodjék bennünk a csönd; mert önző a túlélő, úgy bizony, önmagát érzi kifosztottnak a közeliek hulltával, gyászba borulni is megtanult már, szólani halotti beszéddel, s megrázván zsebkendőjét, felejteni is szorgalmatosan.

Idáig értem az emlékké hűlő arcokat idézgető meditációban, mikor a rádió alapzajra halkított duruzsolásából megütötte fülemet a nevem. Hiú ember, fölkapom fejem, a műsorvezető szavaiból kihámozni, hogy ismét megzenésítette valaki egy versemet, slágerszövegszerzővé lettem tehát újólag, ráadásul valamelyik sikerlista negyedik helyezettje. Jó érzés, ha törődnek az emberrel, persze, s mellékes, hogy ily minőségű babérokra nem vágytam soha, kamaszkorom házibulijai óta fülem botja sem rezzen a könnyebb hangvételű zenére, nem követhettem tehát, hogy mikor és hol és kik mely verseim szövegeire csapnak húrjaikba, hová s merre terelgetik-tekergetik legbensőbb dallamaimat, szövegek hangulat- s értelemhordozó zenéjét. De miért is követném sorsukat, rég megmagyarázták már nekem, s így én is önmagamnak: közpréda bizony felénk a vers, az egyszer megszenvedett és leírt szövegnek kalapot emelhetsz, tudtod s beleegyezésed nélkül éli utóéletét, nélküled-véled, ki még csak előéletednél tartasz, virít napilapok alkalmi összeállításaiban, viselvén szerzőjük szándéka elleni alkalmi hangsúlyokat, antológiákban. Verses műsorokban díszeleg, s zenét komponál rá néhány tehetséges vagy éppenséggel dilettáns hangjegy- s hangszerértő, hálásnak is kell lenned, lám, mily szépen elhíresítenek, már életedben holttá magasztosultál, legalább ötvenéves holttá, kit még a használatért, szövegkoptatásért kijáró minimális tiszteletdíj sem illet meg, jaj, nem, nem a föníciaiak átkos találmányára gondolok elsősorban (bár tudtommal még falusi lakodalmakon is szedik a vigalmi adót), csupán egy baráti szóra, levélre: pajtás, újjászerkesztelek, esetleg: bólintásod kérve figyelmeztetlek: újrahangolom húrjaimat húrjaidon. (Mert, emlékszem, antológiaszerkesztés közben minden elérhető szerzőt megkérdeztem, egyetért-e az általam kiválasztott munkák szerepeltetésével; akadt persze, aki nem válaszolt. Balassi sem, de az élőknek, a műveikkel együtt élőknek, a még el nem temetetteknek volna még halovány, szuszogó erkölcsi közük ahhoz, hogy mit művelnek életük értelmével szemük láttára s fülük hallatára.)

Gondolom, ki fog derülni, hogy nem a könnyűzene népes tábora, s tehetséges művelői ellen csörtetek, hiszen becsülök minden rendű-rangú alkotótevékenységet, melyet nem fon be indáival a dilettantizmus, ismerem a rádió és televízió erényeit, melyek segítségével röpke tíz esztendő alatt kiemelték nemzetiségi kultúránk eme tartozékát az édes-bús danolgatásból (bár kritikáját még nem teremtették meg!), verseinket sem féltem kezdő zenészek lantjaitól, hiszen ha valamely poézisben életerő van, a maga verslábain amúgy is megáll, s nem feltétlenül fontos folklórizálódnia lilára festett körmű, zsúrozó bakfislányok segedelmével.

Mely veszély ez alkalommal nem is fenyeget. Fülelem ugyanis buzgón a rádiót, a Magamnak című verset éneklik – nevemhez kötve. Hohó, némi tévedés esett, uraim, én ilyen című verset még nem írtam, s holtbiztos, immáron nem is fogok; na, de kicsire nem adunk, az nem téved csak, ki nem szerkesztett még lapot vagy rádióműsort. Figyelem hát szorgalmasan a muzsika köpenye alól nehezen kihallható szöveget, s felismerem benne épp a tragikus körülmények közt elhunyt Szőcs Kálmán költőbarátom szonettkoszorújának első darabját. Ha jól számolom, ama harminc esztendőben mind­össze vagy öt szonettkoszorú született a mi irodalmunkban, de nem kötelező ismerni őket. Szőcs Kálmán nevét s verseit sem, csak annak, ki ajkára veszi őket, s nem csupán annyi a célja vélük, hogy támogatásukkal valamely sikerlista élére pengesse magát. Na de apró bakiról lehet csak szó, legyintek, összecseréltek két nevet ott a stúdióban, különben is annyi a nagyobb gond  a világban, holnapra majd helyreigazítják, meg is feledkezem róla, hogy hetek múltán véletlenül megtudjam: dehogyis igazítják. A komponista főként nem, pedig valószínűleg szorongva követi sikere sorsát. Üzenek, a korrekció megtörténik, s Szőcs Kálmán nevével már második helyezett ama dal a sikerlistán.

És most sem bakafántoskodnék utólagosan, ha nem épp eltávozottjainkról való töprengésemből rezzent föl e rádiós kaland, ha nem bujkálna némi, nagyobb gondra néző ború is e kisded, végeredményben szóra is alig méltó történetben, ha nem én vagyok, ki barátja sírjánál elszorult torokkal emléke, s szelleme megőrzéséről fogadkozik, hogy majd  a túlélés keserű szédületével terhes évtizedek múltán, pofátlan túlélőként, épp a magam neve alatt halljam forgalmazni verssorait, ha nem hullanának sorainkból oly sűrűn megtartó szellemű férfiak, szaporítva fogadkozó búcsúbeszédeink számát, míg búvik mélyen bőrünk alá, ássa csontig magát a szapora használattól uniformizált bánat s a fáradt feledés.

Őriznek bizony bennünket holtjaink is  nagy-nagy kopásunkban, méltó lenne hát, hogy emlékükben magunkat s egymást jól megőrizzük.

 

A szerző Nem ilyen lovat akartam című, megjelenés előtt álló kötetéből

Hozzászólások
Szavazás
Önk kire szavaz az elnökválasztás második fordulójában?








eredmények
szavazatok száma 250
szavazógép
2019-06-22: Irodalom - :

Szőcs Kálmán: Megszokom

Megszokom lassan a régi szidalmak
Mindenik szép kicsi változatát,
Bamba tanárok ím főnökök rajtam,
Írni tanítanak újra, s a fák
Újra kinyílnak, ó, mégis tavasz van!
2019-06-22: Kiscimbora - :

A szürke ló (Magyar népmese)

Egyszer volt egy szegény ember, akinek a világon semmi egyebe nem volt, csak egy szürke lova. Azzal kereste a mindennapi kenyerét, hogy eljárt a szürke lovával őrölni; éjjel-nappal mindig őrölt vele.