A Honfoglaló esszék és a Minden egész című eddigi köteteit inkább csak szépirodalmi igényű bölcseleteknek, vagy filozófiai prózai műveknek érezte, melyekben erőteljesen fellelhetők voltak a hangkeresésnek és viszonyulásnak dilemmái. Az élő ház című, most megjelent memoárkötet azonban kiteljesítette Tamás Dénes eddigi alkotói pályáját, a személyesség és a nosztalgia felfedte az író valódi szellemi lakóhelyét – mondta Szonda Szabolcs könyvtárigazgató Tamás Dénes legújabb könyvének bemutatóján szerdán délután a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban.
A rövid felvezető után Láng Zsolt író beszélgetett a szerzővel, aki először a kötet zeneiségét emelte ki. Ha egy zeneműhöz kellene hasonlítania Az élő házat, ő egy Rameau-operához tudná hasonlítani, melyet hátulról előre játszanak a magnón, és ezért egészen szokatlan hangsúlyokat kap – jelentette ki, majd átadta a szót Tamás Dénesnek, aki bevallotta, hogy valóban fontos számára a zeneiség, ha klasszikus zenét vagy dzsesszt hallgat, mindig „írói füllel” hallgatja azokat, próbál tanulni valamit azok kompozícióiból, motívumrendszeréből.
Mivel a kötet bentlakásos történeteken alapszik, elkerülhetetlenül szóba kerültek a lehetséges nagy minták: Ottlik Géza Iskola a határon, Robert Musil Törless iskolaévei, Mario Vargas Llosa A város és a kutyák című művei, melyeket a kötet megírása előtt mind újraolvasott Tamás Dénes, de aztán megpróbálta elfelejteni ezeket, mert a jó példák inkább gátolják, mint segítik az embert.
Már amikor eldöntötte, hogy megírja bentlakásos emlékeit, nyilvánvalónak tűnt számára, hogy kell ehhez egy kerettörténet, egy perspektíva, ami a 20 éves találkozó volt. Elárulta: egyik szervezőként tudatosan készült arra, hogy tapasztalatait íróként is felhasználja majd. Fontos formai elemként bekerült az egykori bentlakásukat ábrázoló fotó is a kötetbe, mellyel azt szerette volna jelezni a szerző, hogy csak részben fikció ez a regény, egy része valós történet. Sőt, több ember élményanyagát próbálta feldolgozni, ami ijesztően nagy felelősség. Elmondta, igyekezett minél mélyebbre leásni az emlékeiben, hogy kizárjon minden kései feldolgozást, leépítse eredeti formájukra a sztorikat, adomákat, de arra is kíváncsi volt, hogy hogyan őriz meg az ember egy nagy élménytömböt. Egy bizonyos töredezettség jellemző a kötetre, melynek oka, hogy nem pontosak már az emlékek, sok minden rájuk rakódott az évek folyamán. Ezt „különféle cselekkel” próbálta érzékeltetni, például többször nekiszaladt ugyanannak a történetnek, vagy a tinédzserkorszak bemutatásában néha még mélyebbre visszanyúlt a múltban, mert azt kérték az emlékek. Elmesélte, hogy több interjút is készített a kötet kapcsán, mert kíváncsi volt, hogy azok a bizonyos nagy közös történetek ugyanúgy élnek-e a szereplőkben, és hogy milyen átfedések vannak az emlékek között.
Mint elhangzott, rendkívül izgága gyerek lehetett egykor a szerző, de ma is nagyon élményszerűen éli meg a dolgokat, intenzív kapcsolata van mindennel, amit eléje sodor az élet. Bevallása szerint helyén van a világban, próbálja összefüggéseiben szemlélni a történéseket, kíváncsian figyeli, hogy a jó és a rossz hogyan ér össze, hogyan hajlik egymásba. Tamás Dénes két részletet is felolvasott regényéből, végezetül pedig Láng Zsolt megállapította: az irodalom olyan szerkezet, amely a legrosszabb dolgokat is megnemesíti, amely másfajta minőséget teremt a valóságból.
