„...idő van a szavakban, a mi időnk, a használóké, a mi történelmünk, mi magunk”
(Esterházy Péter)
Tánczos Vilmos könyvét olvasva döbbentem rá arra, hogy mennyire hiányoznak nagyszüleim elejtett szavai. Magamban féltve őrizgetem őket, annak ellenére, hogy már rég kihulltak a mindennapi szóhasználatomból. Őrizgetem őket a kimondatlan szavak könyvtárában, nem szűntek meg létezni számomra, hiszen a hozzájuk fűződő emlékeim, érzéseim, csodálatos élményeim elevenen élnek még bennem. Illatok, ízek, színek, fények, hangok: a hajnalban kaszált sarjú illata, a frissen fejt, meleg tej íze, az erdő megannyi zöldje, az esti kolompszó. (Akaratlanul is Weöres Sándor sorai jutnak eszembe: „a hangok illata / az illatok íze / az ízek színe / az illatok színe / a színek íze / az ízek hangja / a színek hangja / a hangok íze / az ízek illata / a hangok színe / a színek illata / az illatok hangja”).
De nemcsak a szavak hiányoznak, hanem az a belőlük építkező, lenyűgőzően leleményes nyelv is, amely annyi tömörséget, egyszerűséget, titkot rejtegetett magában. Akkor az emberek még tudtak képekben beszélni, egy-egy mondatba belefért akár egy élettörténet is. S ez a sűrített nyelv tükrözni tudta azt az egységes világképet, azt a kapcsolatrendszert, azokat az egyszerű, egyértelmű igazságokat, amelyek meghatározták az emberek életét.
Tánczos Vilmos könyvében ezt a már lassan elfelejtett nyelvet, ezt a letűnőfélben lévő világot örökíti meg egy 20. századi csíki ember, történetesen az édesapja „elejtett szavain” keresztül.
A kötet első felében néprajzi esszéket olvashatunk, melyek az etnográfia és a szépirodalom határán mozogva úgy nyújtanak számunkra esztétikai élményt, hogy nem csorbul a tudományos hitelességük sem. A második fejezetben az édesapa egyes szám első személyben meséli el rövidebb-hosszabb történetekben a világképéhez tartozó mítoszokat, a személyesen megélt idő folyását, a kötet végén pedig a nyelvi képek és proverbiumok szótára segíti az olvasót a jobb megértésben.
MIRK KATA SZIDÓNIA
