— És ha személyesen bemennék — tapogatóztam félénken.

— Természetesen, annak sincs semmi akadálya.

Tudtam, hogy úgyis megyek Washingtonba, a másodikat választottam.

A konzulátusra minden további nélkül — igazoltatás stb. — beengedtek. Maga a konzul fogadott és invitált be egy kis szalonba. Hellyel kínált.

— Kávé, cigaretta? Cafeluţă? Nagyon finom, homokban főzött török kávé. Igen... mondom meglepetve, és adom az útlevelet meg a 30 dollárt. Sehol egy lehajlás, a főhajtást rád parancsoló kis ablak előtt — mint otthon —, mely mögött nem látni a tisztviselő arcát, de kötelezően kétrét kell görnyedned.

— Ha még akar hosszabbítani, kérem, egy héttel a vízum lejárta előtt jöjjön, mert azt faxon kell kérni Bukaresttől. De különben semmi akadálya — mondja a konzul.

Elvette a 30 dollárt, az útlevelet, térült-fordult, és már hozta is. Majd visszaadott 10 dollárt.

— Hogyhogy?

— Így...! Magának ennyi. De maradjon köztünk.

És kacsintott, mint Kádár.

Na, ezt végképp nem értettem.

És semmit sem kért cserébe. Információt sem. És mindezt a sepsiszentgyörgyi tortúrák után. Csak annyit értettem, hogy szívesen vennék, ha még kérnék esetleg egy végleges hosszabbítást. Pár szívélyes szó után elköszöntem. Az útlevelet csak az utcán néztem meg. Benne a három hónapos hosszabbítás és egy pecsét, hogy kifizettem 110 lejt, tehát 10 dollárt. Hát ez volt a titok nyitja: tőlem, a megszokott 20-tól eltérően, csak tízet lopott. Mosolyogva.

A légi irányító

Szekeres Szabolcs Washingtonban azt kérdezi este, miután kis előadásomat megtartottam az erdélyi színjátszásról, a színházak helyzetéről:

— Nem akarsz egyet repülni?

— Hová, hol, kivel?

— Velem Washington felett. Lejár a jogosítványom, ha nincs meg bizonyos számú éjszakai repülési órám.

Ette penész! Belezuhanok a Potomacba, vagy fejemre esik egy cserép a Székely Mikó Kollégiumról otthon — egyre megy.

— Menjünk.

Csak felhívom a meteorológiát, és magamhoz veszem a térképet. Megtörtént. A sötét éjszakában egy drótkerítéshez érkeztünk — hangsúlyozom: nem szöges —, mely egy kapunyira megszakadt, majd folytatódott. Sehol egy portásfülke, egy őr. A sötétben kis, két-négy személyes gépek sorakoztak.

— Bogozd ki a farkát — mutatott Szabolcs az egyikre. Kötéllel volt a földön levő vaskampóhoz rögzítve, nehogy a szél elgurítsa.

Kioldottam a tengerészcsomót, úgy volt megkötve, mint a színpadi díszleten a csapó. Szabolcs közben a szárny alján matatott valami tégellyel.

— Mit csinálsz?

— Megnézem, nincs-e víz a benzinben.

Majd nyitja az ajtót, mint egy gépkocsin.

— Szállj be!

— De nem veszünk fel valami...

Tétova hátizsákfelvevő gesztust imitáltam.

— Á! Úgyse nyílna ki, olyan alacsonyan repülünk.

— Megnyugtattál... — rebegtem.

Beültem a jobb oldali ülésbe. A gép felberregett, és elindultunk.

Közben Szabolcs rádiókapcsolatot teremtett a toronnyal.

— Hallo! National Airport Washington?

— Yeah!

— I am a friend from Transsilvanien...

— Je, je, Afrika...

Tisztázta egy reccsenő négerbasszus teljes földrajzi tájékozottsággal.

Nehezen, de végül kiegyeztek, hogy nem Budapest, hanem Bukarest és Transzszilvánia, ahol magyarok is laknak. Erre a légi irányító hatalmas örömmel és tájékozottsággal közölte:

— Je-je, Trensszilvénien! Vempájir (azazhogy vámpír).

És hangjából zengett a jólértesültség. Tudta, hogy innen, Erdélyből származik Drakula gróf, és hogy néha levelet ír, mielőtt megjelenne, és áldozatait szedné a szegény néger negyedekben. 4000 Drakula-klub van az államokban. A négerek úgy félnek a vámpírtól, mint a románok az ördögtől, a dracu-tól — csak kivillantod a szemfogadat, és menekülnek.

— Itt van ez a barátom, és bár tudom, hogy nem szabad, de engedd meg, hogy berepüljünk Washington légterébe.

— Menjetek, menjetek, de váltsatok hullámsávot, mert jön egy Jumbo San Franciscóból, és zavarjátok.

— Körberepültük a Capitoliumot, a Washington-obeliszket, majd visszafordultunk.

— Nem akarsz vezetni?

— Ide nekem az oroszlánt is! Most már úgy is mindegy.

— Dehogynem, és megragadtam a kecskeszarvakat. Lélegzetvisszafojtva toltam finoman előre — süllyedtünk —, majd húztam magam felé — emelkedtünk, ahogy a repülőmodellezésnél tanultam egykoron. Szabolcs közben befejezte a jegyzetelést, és visszavette a kormányt.

— Mit írtál?

— Feljegyeztem a fordulatszámot, ennek alapján fizetek a klubnak a használatért.

— És mennyit?

— 17 dollárt.

A fél óra repülésért. Két karton cigaretta ára, természetesen, nem hat dollár, mint vámmentesen.

Hámos és a románok

Hámos Lacival — nemrég alapította Szekeres Zsolttal és Veress Bulcsúval közösen a Comitee for Human Rice of Roumanient — az arany Moccában találkoztunk New York-i előadásom után. Vagy ott is volt az előadáson, s csak átmentünk — már nem emlékszem. Meséltem neki az állapotokról, amit nagyjából tudott. Egyszer csak fura érzés vett erőt rajtam. Észrevettem két, nem az idei nyáron lebarnult, de nem néger pasast, amint sűrűn tekingetnek felénk. Mintha szájról próbálnának olvasni. Figyelni kezdtem titokban, és észrevettem, hogy románul beszélnek.

— Figyelj csak arra a két alakra ott, a sarokban. Biztos vagyok benne, hogy románok.

— Ugyan, üldözési mániád van.

— Akkor még semmi rosszra nem gondoltam. Még párszor átnéztem, zavartan kapták el a tekintetüket, majd fizettek és elmentek. Azokban a napokban egy kedves fogorvosnál, Kazella Ignácnál laktam New Jerseyben, és lekéstem az utolsó éjszakai buszt, Laci felajánlotta, hogy ütött-kopott 1200-as Renault-jával hazavisz. Ahogy keringtünk a tömbök között, rátérendő a gyorsforgalmi útra, egy piros lámpánál visszajön a kellemetlen érzés. Jobbra nézek, hát a románjaim ott integetnek zavart vigyorral a mellettünk álló másik kocsiban.

Na...? Mondom...

Técsi és a mititei

Técsi Sanyival, volt szentgyörgyi színészkollégámmal New Yorkban találkoztam. Nagy, sárga taxin érkezett — nem utasként, ő volt a taxis —, hozott egy kis üveg Johnny Walkert, és azt kérdezte, mintha csak tegnap váltunk volna el, hogy nem akarok-e egy kicsi jó mititeit (csevavcsicsához hasonló bukaresti különlegesség, a székelyek újabban csórékolbásznak hívják) enni Brooklynban.

— Dehogynem!

S már mentünk is. Nem tudom, de úgy éreztem, a világ végén, már a külvárosban vagyunk, ami képtelenség, mert Bostonig egy város az egész. Megérkeztünk egy furcsa bódéhoz. Félig hullámlemez, mintha Sao Paolo külvárosában lenne, de belül rendesen berendezett, szerény kis büfévendéglő. Az ajtó kivágódott, és két hatalmas négert kergetett egy fekete micisapkás, 160 centis fekete emberke, hatalmas disznóölő késsel a kezében:

— Futu-vă muma-n cur să vă fut, de negri impuţiţi... — üvöltötte ("szam az anyátok, mocskos négerei!).

A négerek vagy tudtak románul, vagy érthettek valamit a kés szavából, mert menekültek. Mitică volt az, a tulaj. Fekete micisapkája behúzva az értelmi vonalig, ami másfél centivel dús szemöldöke felett húzódott. Felesége Maricică, a szakácsnő, mindketten bukaresti cigányok. A kikupálódottabbak közül. Mikor kifújta magát a négerkonfliktusból, rendeltünk: én négy mititeit, Técsi egy flekkent és két miteteit. Nem értettem a nagy embert. A Sugásban három flekken és egy fél liter barackpálinka után Géza bácsi úr megkérdezte:

— Kérsz-e még valamit?

— Még két flekkent, de tedd egymásra, hogy ne nézzen ki olyan soknak.

És most mindössze két mititei. Mi ez? Aztán megfejtődött a rejtély. Amerika nagy ország, tehát a mititei — azaz a ,,kicsike" is nagy, legalább 25 centis. Én nem is tudtam megenni mind a négyet, bár finom volt, ugyanolyan, mint Bukarestben.

Kérdeztem, hogy kerültek ki?

Mondja, hogy sofőr volt a Központi Bizottságnál, és nem adtak neki sehova útlevelet. Akkor megharagudtam — mondja —, bementem a párthoz, összetéptem a párttagsági könyvemet, a pofájukba vágtam, s eljöttem. El én, s el az egész családom.

Én bólogattam: igen, igen, tudom...

,,Így megy ez!"

A kis helyiség már karácsonyi díszítésben, itt-ott egy-egy kókadozó, elkeseredett román emigráns, kinek az engedély nélküli szeszes ital felszolgálásától épp a legjobb helyen ered meg a nyelve.

Visszajöttek a négerek, de most már rendőri erősítéssel, s a feljelentéssel, hogy őket késsel fenyegették.

— Hol? Ki? Mit? Jaj, Anyám! Hát nekem nincs is késem... csak ez a kicsi halkésem van... — vonítja fejhangon, s ki tudja, honnan, előránt egy négycentis, háromszögletű, recés halpucoló kést.

A visszaút és baráti viszontlátás a repülőn

És mindennek eljön az ideje, ,,szegény Brezsnyev" meghalt közben, Csernyenko keze is le-lehanyatlott — láttam a tévében — tisztelgéskor a temetésén, és az én hazamenetelem ideje is elérkezett. Úgy döntöttem, hogy Bécsen keresztül megyek haza, és Pesten eltöltök egy pár hetet, csillapítandó a nyomáskülönbséget. Nehogy a nagy felfelé zuhanásban kirobbanjanak a kopoltyúim.

Técsi vitt ki a reptérre, és némi Whiskyk elfogyasztása után kezembe nyomott még egy lapos üveggel. Elbúcsúztunk. Gondoltam, talán örökre. Szerencsére nem így történt.

A gépen, mintha csak sok éve nem láttuk volna egymást, két honfitársam fogadott kitörő örömmel, a helyem közéjük szólt.

— Milyen jó, hogy lesz, kivel beszélgessünk a hosszú úton...

— Az jó lesz, de tényleg — mondtam, és rendesen meghúztam az üveget.

— További jó utat... én itt leszállok — mondtam, mikor a nagy döccenésre felébredtem a bécsi reptéren.

Hazafelé — másfél hónap budapesti pihegés után — a kocsiban egyedül értem a határhoz, a román vámszolgálat ébresztett:

— Áhá, Amerikából, Amerikából? A csomagokat... Lássam a csomagokat.

— Az, az egy...

Értetlen csodálkozás.

— Igen, én vagyok az a furcsa állat, aki három csomaggal megy és eggyel jön.

A vámosnak nincs humorérzéke.

— Cărţi, arme, narcotice?

Azaz: könyv, fegyver, narkó, és ebben a sorrendben.

— Könyv — mondom.

— Hol van, lássam. Lássam!

Ujjammal a fejemre böktem, s mondtam: ,,Itt" Széttúrta, darabokra szedte a csomagokat, de rendesen. 1 dollár 50 centnél nagyobb érték nem volt benne. A legdrágább egy kipufogócsövet ragasztó szalag volt — sosem használtam, csak tetszett, hogy ilyen is van.

— Befejezte?

Bólintott.

— Na mert, ha egy kicsit rendesebb lett volna, nekem is lett volna az ön számára egy kis ,,figyelmességem" — így hívták a románok a kötelezően leadandó sápot.

És kihúztam a fogason lógó kabátom zsebéből egy fél kiló Omniát...

— De így nincs!

Oly dühvel rántotta rám a tolóajtót, hogy kiszakadt a sínből, és vitte magával.

Otthon a szekusok hónapokig úgy néztek rám, mintha lidércet látnának. Mikor már megszokták, hogy nem ,,ártó szellem" vagyok, ajkukra szánakozó mosoly ült ki: ,,Szegény!"

(vége)