Egyszer azt látják, hogy egy nagy halászhálóval az öreg suszter ott menyen el a házuk előtt. Kifut rögtön az asszony, s megkérdi tőle:

— Hallod, te suszterhalász, fogtál-e úgy halat, hogy adj is el belőle?

— Én biza fogtam — azt mondja —, éppen két halat fogtam, s az egyiket eladom.

— Hát mennyit kérsz érte?

— Tíz pénz az ára — felelte a suszter.

Ott rögtön az asszony kifizette a halat, avval ment, hogy készítse meg. Kezdte kettőbe hasítani, hát egyszer arra lesz figyelmes, hogy egy kicsi kéz guvad ki a halból. Bontotta tovább, hát olyan gyönyörű leányka kerül elé, hogy párja nem volt az egész világon. Úgy megörvendett az asszony, hogy azt sem tudta, merre legyen el. Mindjárt vette a leánykát, s kezdte megfüröszteni. Ahogy fürösztötte, egy darabocska arany maradt a tálban.

Na, de ettől a perctől kezdve úgy nőtt a leányka, mintha húzták volna. Másnap a szabómester már ment a szomszédba.

— Szomszédasszony, legyen szíves, mert né, született egy kicsi leánykánk, s keresztelje meg.

— Én szívesen — azt mondja —, csak hozzátok ide — felelte a szomszédasszony.

Mindjárt a leánykát átvitték, s Aranypillének nevezték el.

De hogy szavam egybe keverjem, az öreg suszterék is ugyancsak ilyenképpen jártak. Amikor hazavitték a másik halat, s bontották fel, egy szép kicsi fiúgyermeket kaptak benne. Az is olyan hirtelen nőtt, hogy rögtön meg kellett keresztelni. Így a gyermek neve Vízenpál lett.

Na, elég az hozzá, hogy egy hét múlva mind a két gyermek iskolába kezdett járni; de azok úgy szerették egymást, hogy soha a fiú olyant nem tett volna, hogy ne hívja magával Aranypillét is. Mindig kézen fogva mentek; már mindenki csodálkozott, hogy milyen egyformák kezdtek lenni.

Mikor kijárták az iskolát, s szép fiatalok lettek, Vízenpál akkor is járt a leányhoz. Már a szülők is kezdtek ráállni, hogy Aranypillét kérjék meg feleségül Vízenpálnak. Eközben az öreg suszterékhez betoppant egy jósló öregasszony. Azt mondja:

— Úgy hallottam, te öreg suszter, hogy holnap el akartok menni megkérni Aranypillét a fiatok számára. Vigyázzatok, s össze ne adjátok őket, mert a két gyermek édestestvér. Az anyjuk még csecsemőkorában elhagyta mind a kettőt, s úgy nyelték el a halak. Hanem mondok mást: van a királynak éppen Vízenpálékkal egyforma idős két gyermeke, egy fia meg egy lánya. Holnap este nagy báli mulatságot rendeznek, hogy kiszemeljék maguknak életük párját. Eresszétek oda ezeket a fiatalokat is, aztán a többit meglátjátok, hogy miképpen alakul.

Úgy is lett, rögtön a suszter elmondta Vízenpálnak, hogy mi a helyzet, mert holnap este már bálba kell menjenek a királyi udvarba. Hát alig várták a másnap reggelt, hogy megvirradjon. Mikor megvirradt, Vízenpál elment Aranypilléhez, s mindjárt útra keltek a királyi palotába. Estére már a helyszínen is voltak. Bementek a nagy báli terembe, s megkezdődött a mulatság. Jött egyszer egy szép királyfi, s egyenesen odament Aranypilléhez, felkérte táncolni. De ettől a perctől kezdve egész éjjel csak vele mulatott. Vízenpál is összekerült a királyleánnyal, s többet azok sem hagyták el egyik a mást.

Reggel ment a királyleány és a királyfi, s mondták mindjárt az apjuknak:

— Na, édesapám, mind a ketten párt választottunk.

Azt kérdi a király a fiától:

— Hát ki lesz a te feleséged?

— Aranypille — azt mondja —, a szabómester leánya.

Akkor a leányától is megkérdezte:

— Hát te ugyan kit választottál ki magadnak?

— Én Vízenpált — azt mondja —, a suszter egyetlen fiát.

Nem volt mit tenni, mindjárt közhírré tették a hírt, hogy a népek gyűljenek össze a lakodalomra. Az öreg susztert és a szabómestert aranyhintóval hozták fel a mulatságra. Attól kezdve ott is maradtak a nagy királyságban, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.