A kilencvenes évek elején, gyermekkoromban ez egyáltalán nem volt téma. Igaz, lehetőség sem volt annyi, de a nyaralás kényszere sem volt meg az emberekben. Legalábbis a szüleimen, rokonságon, illetve a baráti körömön ezt nem éreztem. Volt, aki járt nyaralni, volt, aki nem, és ezt mindenki így fogadta el.

Manapság azonban, ahogy közeledünk a forró évszakhoz, a nyaralás ügye épp olyan égetővé válik, mint az a mindennapi kérdés a háziasszonyok körében, hogy mi legyen az aznapi ebéd. A tévécsatornák is ontják magukból a nyaralással kapcsolatos reklámokat, a világhálón is folyton szemünk elé dobja a képernyő egy-egy légitársaság vagy utazási iroda jó ajánlatát, mely által különösebb erőfeszítés nélkül sikerül eljutni a vágyott üdülőhelyre.

Éppen ezért sokan egész évben spórolunk, gyűjtögetünk, tervezünk, hogy a nyár beköszöntével elmehessünk vakációzni, hogy ha majd nekünk szegezik a kérdést: voltunk-e nyaralni?, egy büszke igennel válaszolhassunk. Hadd készüljenek rólunk is nyaralós fényképek, amelyeket megoszthatunk virtuálisan, hadd legyen napbarnított bőrünk, hogy lássák rajtunk, mi is eleget tettünk e modernkori követelménynek.

De hát nem csak ezért akarunk szabadságolni. A legfőbb indok a nyaralásra az, hogy valóban szükségünk van rá. Szükségünk van a kikapcsolódásra, a pihenésre, az élménygyűjtésre, és arra, hogy az év közben felhasznált sok energiát és életerőt valamivel pótoljuk. Szükség van utánpótlásra. Mert olyan életet élünk amúgy, amelybe könnyű belefáradni. Belefáradunk a véget nem érő munkába, a sok nehézségbe, a megoldódni nem akaró problémákba, és abba, hogy csak folyton adunk magunkból, de kapni már nem. Kell az az egy-két hét, amit nyaralásnak hívunk, ahol végre feltöltődhetünk. Másképp valóban beszürkülnénk, végleg megfásulnánk.

Kérdés csupán az, hogy ezt valóban egy-egy nyaralás során kaphatjuk-e meg. A válasz inkább nem, mint igen. A felmérések ugyanis azt mutatják, hogy a nyaralás pozitív hatásai nem tartanak sokáig. A rákészülés, szervezkedés, csomagolás, elindulás izgalommal tölti el az embert, aztán ez az izgalmi állapot egyre csökken, míg teljesen megszűnik. A nyaralás első napjai még nagyon felpörgetnek, az utolsó napokon azonban már csak arra tudunk gondolni, hogy hamarosan vége, és haza kell menni. Otthon pedig a begyűjtött élmények körülbelül egy hétig javítják a kedélyállapotot, aztán minden visszazökken a régi kerékvágásba; visszaesünk ugyanabba a kedélyállapotba, amelyben addig is voltunk.

Jó a nyaralás, jó a szabadságolás, szükség is van rá... mégis azt kell mondanom, hogy az emberek túl sok mindennel ruházzák fel, és túl sokat várnak el tőle. Vagyis tévúton jár az, aki azt gondolja, hogy egy hét kikapcsolódás a tengerparton vagy egy európai körút rendbe teszi majd egy időre az életet. Erre ugyanis nem képes a nyaralás. Az ember nem képes magának erőt „termelni” ilyen módon, nem képes magát hosszú távra feltölteni.

Az az erőforrás, amelyre nekünk a mindennapokban szükségünk van, az Istennél van. Isten adja azt az erőt, amely szükséges a munkában való helytálláshoz, a nehézségekkel való megküzdéshez, a problémák megoldásához, az ellenség legyőzéséhez, egyszóval az élet túléléséhez. Isten ereje nélkül továbbra is csak megfáradt, megterhelt emberek vagyunk, viszont „akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el”. (…)

Ne akarjuk becsapni magunkat azzal, hogy a Facebookra feltöltött nyaralási fotóinkból erőt meríthetünk. Szép emlékek azok, amelyek mosolyt csalnak az arcunkra, viszont az emberséges élethez ennél több kell! Emberfeletti erőre, Isten közelségére van szükség! És ha ez megvan, akkor tapasztalhatjuk meg igazán, hogy Isten erőt ad a megfáradottaknak és az erőtlen erejét megsokasítja!

MAROSI TÜNDE