Az új olimpiász első évében vagyunk tehát, egy igen tanulságos olimpiai játékok után. Eltérően az előző olimpiászok első évétől, most nem sütkérezünk a sok-sok érem fényében. És nem is nagyon dobálózunk a szavakkal, melyek szerint négy év múlva jobb lesz, eredményesebb olimpiai játékot élünk át. Érződik a levegőben egy rezgés, a félelem rezgése, mely arra int, hogy valami(-k) nincs rendjén, valami hibádzik az úgymond ,,keleti tömb" Szovjetunión kívüli országainak — Lengyelország, Csehország, Szlová­kia, Magyarország, Románia, Bulgária, de ide csatlakoztatható a távoli Kuba is — sportmozgalmában, sportéletében. Valami hibádzik, valami hiányzik... A jó állami sportirányítás? A megfelelő anyagi támogatás? A jó szakirányítás?... Vagy is, is.

Én csak a romániai és magyarországi tényekre alapozva mondom, hogy a sportminisztériumok megszüntetése indította el a sportélet alászállását, hiszen megszűnt a sport szakszerű és függetlenített irányítása, egyre több teret kapott a politika, mely saját eszközének tekinti a sportot, arról pedig teljesen megfeledkezik, hogy az eszközt két bal kézzel, szakfelkészülés nélkül huzamosan jól és eredményesen használni nem lehet. Ráadásul alulfinanszírozottan. Ennek az alulfinanszírozásnak írandó a számlájára a jó szakemberek külföldre távozása, az igazán korszerű sportlétesítmények hiánya. Pénz, szakemberek és korszerű pályák, felszerelések nélkül az eredményesség csak álom marad.

Na persze, lehetne boncolgatni tovább az okokat, tényeket, beszélhetnénk az utánpótlás-nevelés, az egyetemi, a diáksport milyenségéről és még sok mindenről, de ez mindenekelőtt a mások feladata. Én inkább ,,hazatérek" saját sportéletünk háza tájára, hiszen mi is az új olimpiász első évét éljük, Peking után, ahol egy Sepsiszentgyörgyön született (1984. április 8) sportember — a magyar színekben versenyzett Olteán Csongor gerelydobó — mellett volt három sepsiszentgyörgyi sportegyesülethez igazolt sportolónk is — két birkózó leány, az ötödik helyezett Ana-Maria Pavăl, a kilencedik helyen zárt Estera Dobre és a férfitornászcsapattal hetedik helyezett Adrian Bucur. Tehát úgy ahogy, de kötődünk az olimpiai mozgalomhoz, így aztán csak természetes, ha mércénk csúcsát az olimpiára állítjuk, onnan a világ-, majd Európa-bajnokságokra, hiszen mindkettőn voltak képviselőink — a világbajnokságokon: a világbajnok karatézó Vass László Hunor és Borbáth Henrik, a vb-ezüstérmes Somay László, Szabó Levente, Gál Ottó, a birkózó Roxana Ianculovici és Mihaela Munteanu, aki mind a világ-, mind az Európa-bajnokságon részt vett, Roxana itt is, ott is dobogóközelben, az ötödik helyen végzett, Mihaela a kilencediken, illetve a hetediken —, s ha már voltak, akkor lehetnek a jövőben is. És nem csak ők, tizenegyen, hanem kétszer tizenegyen, és nemcsak a birkózónk, karatézónk, tornászunk, hanem mondjuk atlétánk, cselgáncsozónk, úszónk, triatlonistánk, de lehet motorosunk, autóversenyzőnk — miután olyan szépen bontogatják szárnyaikat — is. Labdajátékaink-ra gondolni sem merek, egyrészt, mert a labdarúgásunk, kézilabdánk (e két sportág országos válogatottjai előtt ,,zöldebb az út" a sportvilág nagy versenyei felé) valahol a béka hátsófele alá került (hogy mennyire alá, a néhai Hofi Géza szerint, azt a víz szintje határozza meg), kosárlabdánknak (a román, s ezen belül a Kovászna megyei) pedig nem sok köze van a sportág világ- és európai színvonalához, ezért aztán sok reményt nem fűzünk a női válogatottunk (benne szentgyörgyi játékosok) soron lévő Európa-bajnoki selejtezőjéhez (öt forduló után a csoport utolsó helyén állnak). A jövőre azért gondolnunk kell. Na de lássuk, milyen alapok állnak álmaink hátterében?

Kezdjük a sportvezetéssel. Az gyakorlatilag nincs. Az RMDSZ valamilyen okból (okokból) lemondott — a magyar testnevelő tanárok iránti bizalmatlanságának hangot adva — a megyei sportigazgató székről, ez a szék aztán ,,stafétabot" lett, melyet egymásnak adtak át a Brassóból kinevezett, a megyénk sportját, s így gondjainkat sem ismerő egyének, végül egy, a követelményeknek meg nem felelő, hozzá nem értő polgárra bízta az a párt, amelyik az RMDSZ helyébe lépett. Az eredmény: a pártok (tehát a politika) együttműködése mély röptére állította a megye sportéletét.

Ezután nézhetjük sportmozgalmunk anyagi hátterét, feltételét, a pénzt. Nézzük, a politika hány szponzort sorakoztatott fel élsportunk támogatására? És főleg, ezek milyen súlycsoportba tartoznak? Nemes lelkű adakozó készségük előtt le a kalappal, de álmaink magasan szállnak. Pénzükhöz mérten is?... Várjuk a visszajelzéseket.

S ha már a pénzzel egyenesben vagyunk, nézzük sportbázishálózatunkat. Az üti-e a XXI. század szintjét? Arra van-e elképzelésünk és főleg pénzünk, hogy XXI. századivá tegyük azokat. Műanyag borítású atlétikai pályánk, amióta átadták (nem éppen kész állapotban, nem felszerelten!), csak az idő múlásának vasfogait érezte magán, na és a görkorikat, quadokat (négykerekű csodajárgányok), az alumíniumgyűjtők settenkedő lábnyomait. Hogy közben kapott egy magasugrószektort? Így igaz, akárcsak az is, hogy kellene még: dobószektor, gátak, időmérők... Hogy lehessen legalább egy Balkán-bajnokságot megrendezni rajta, ne csak a vakok és gyengén látók országos bajnokságát. A stadion egészében? Gyepszőnyege olyan-amilyen, edzőpályája, az üti a Pál utcai fiúk grundjának szintjét, természetesen, ha nem kérünk melléje farakásokat is... Nincs WC-je, nincs elsősegély-nyújtási helyisége, nincs eredményt jelző táblája, nincs sajtópáholya, a lelátó ülései foghíjasak... Annyi fociegyesület, klub használta (Petrom, Transkurier, FC, Zágoni Mikes, most a Jövő és a Royal koptatja), de egyik sem tett semmit karbantartása érdekében, egy, a lelátóról ellopott deszkát ki nem cseréltek, egy lyukat a drótkerítésen be nem foldoztak... Miért is tették volna, ha ezt nem kérte tőlük a két tulajdonos: a város és az MSC. Az ,,adok-kapok" kapcsolat (valamit valamiért) elhanyagolása a gazda és a bérlő között látszik is. A sportcsarnok így, kimeszelve, festve, kipofozva a legjobb Szentgyörgyön. Igaz, minden munkálatot az MSC végzett, végeztetett. Lássuk, mit tesz a korszerűbbé tételéért a Sepsi BC-Mikes, a Futsal Club? A fedett uszoda — megfelel a szükségnek. A versenysportnak már kevésbé. Üti mindenképpen gyerekcipőben járó úszósportunk színvonalát. Van még egy Elektró-stadion (az autóvillamossági gyár tulajdona), egy Kisstadion (ez a városé). Ha így haladunk, mindkettő biztosan belép az emlékezés szférájába, mint ahogy tette a szabadtéri műjégpálya, melynek korát az oroszpiac sem tudta továbbnövelni.

Kovászna, Barót, Bodzaforduló sportbázisaival hűen bizonyítja élsportja színvonalát. A megye egyetlen európai sportlétesítményét a kézdivásárhelyiek mondhatják magukénak — ez a Sportcsarnok —, de élsportjuk (asztalitenisz, cselgáncs, karate) nem ehhez kötődik. Kosárlabdájuk, kézilabdájuk jó úton van ahhoz, hogy felnőjön a terem szintjére, de ehhez idő kell. Lássuk, mit hoz a jövő a jégpályának és a jégkorongsportnak. Azt azért még elmondjuk, hogy el ne felejtse a város vezetése, Kézdi-vásárhelyen volt egyszer egy csodálatos atlétikai iskola (Kalith Attila bácsinak köszönhetően), két jó C-osztályos focicsapat, a Fások és a Vasas... Volt egy lendületes gokartsport a Csavargyár építette gokartpályán, ott lent, a Fortyogó-fürdőn, ahol nagyon rangos lovastusa-viadalokat (military, ha így jobban értik, vagy háromnapos verseny), fogathajtóversenyeket (Incitato Kupa néven) rendeztek hajdanán.

Utoljára hagytam a szakembereket, testnevelő tanárokat, oktatókat, edzőket. Pedig nem utolsósorban tőlük függ teljesítménysportunk tömegbázisa, az utánpótlásnevelés, a cseppet sem elhanyagolható diáksport, élsportunk milyensége, eredményessége. Hogy harag ne legyen, ki-ki a maga őszinte belátása szerint vallja be (ha máshol nem képes, akkor a fürdőszoba tükrébe nézve saját magának), miből mennyit tett le tömeg- és élsportunk asztalára. Hány válogatott játékost, hány országos, Európa-, világ- és olimpiai bajnokot, vagy e három nagy világversenyen részt vett versenyzőt nevelt. Hány egykori tanítványa lett a sport szerelmese, megszállottja, s szalad, úszik, korcsolyázik, sízik, játszik, labdázik rendszeresen jó kedélyállapota, erőnléte, egészsége fenntartásáért, ápolásáért, megőrzéséért.

Az új olimpiász első évét éljük. A fenti feltételek között. Kérdem én: Merjünk-e álmokat szőni? Igazán nagy eredmények elérésében reménykedni? Merjünk-e hinni abban, hogy tömegsportunk — mindenki sportja — eléri még egyszer legalább régi önmagát (pedig az sem volt hej de milyen csodálatos), hogy lesz újra asztalitenisz, kézilabda, teke megyei bajnokságunk? Mert én nagyon szeretnék hinni, merni, reménykedni!