ki tudja mit forral magában az
az ország ahol mindenkinek
előjoga megmondani a magáét
de a messze szálló szavakat
nem követik változások

ahol a települések határai összeérnek
lehetetlen követni terjeszkedésüket
temetőtől temetőig nyújtóznak
a csöndben meglapuló házak
az ablakokból sugárzó lámpafény
melege hazahívja a mozgássérült
poézist bár a legjobb költők rabjai
az alkoholnak a hírnévnek vagy
elhülyülnek vagy irodalmi társaságokban
elnökölnek vagy otthonaik elefántcsont-
tornyában ücsörögnek

furcsa idő ez gyorsan gördül
mint lejtőről a mohába göngyölt
vándorkő csupán a természet
vigasza nő a vízszintesen szakadó
esőben gubbasztó virágok számára
 
egyszerre valahonnan egyetemista
álcában felbukkan isten
végre felhagy a filozofálgatással
begyógyítja a papás-mamást játszók
bibijeit csak hagyják abba a sírást

a vérszegény versek nem adnak
senkinek semmit és ha íróik mégis
jutni akarnak valamire a jólétről
kell szólniuk pedig karámok és vermek
világa ez ahol egyesek emberré mások
embertelenné válnak