Hazai ízek

Krakkóban van egy kitűnő magyar étterem, Balaton a neve, nem nehéz megkeresni, a főtérről a Wawel-domb tetején lévő királyi palotához vezető úton található – bocsátottak útra a Lengyelország nevű tantárgyból jól felkészült barátaim. A zsúfolt sétálóutcán alig tűnik ki a kicsinyke cégér, benn épp csak háttérzajként cigány muzsika szól a hangszórókból, a falakon néhány szőttes, parpikafüzér, ilyesmik. Szép szál legény a pincér, lengyelül köszön, majd az idegen beszédet hallva átvált angolra. A kérdésre, hogy beszél-e magyarul, határozottan válaszolja: nem! De azt olyan magyaros hangsúllyal, hogy nyelviskolában sem tanulhatta volna meg szebben. Tudja még az igent meg a köszönömöt is, búcsúzóul – hálából a finom csirkepaprikásért – megtanítottam a viszontlátás szavunkra. A hazai íz mellé másnak is jól esik a hazai szó, s ha már nagy Krakkó városában nem kerül magyarul beszélő pincér a magyar étterembe (hiába no, régen volt, hogy Erdély fejedelmét Lengyelország királyává választották), a lengyel legény bár ennyivel kedveskedhessen az elégedetten távozó magyar vendégnek.

Pozsonyban véletlenül botlottunk a város nevét fennen hirdető csárdába, vagyishogy inkább fülre. Eme világvárost sikertelenül utánzó fővároskában a szövevényes sétálóutcák egyikének teraszán magányos zenész játszott hegedűjén magyaros dallamokat, mindenik után vastapsot kapva a vele szemben helyet foglaló, egy tányérból valamiféle magokat csipegető távol-keleti turistáktól. Más nem is üldögélt a kis asztalok mellett: Pozsonyban még a hazai turisták sem kérkednek magyarságukkal. Már csak ezért is oda kellett leülnünk. És azért is, mert átellenben van a Prímás-palota, az az épület, ahol az utolsó rendi országgyűlés ülésezett – és ahol Haynau aláírta a ’48-as szabadságharc főtisztjeinek halálos ítéletét. Történelemmel – a régivel és a jelenlegivel – átszőtt helye ez Pozsonynak, a világ változása fölötti merengéshez ugyanvalóst szükségeltetik egy hazai módra elkészített feketeleves. Az étlapot hozza a kedves felszolgálólány, szlovákul köszön, majd az idegen beszédet hallva átvált angolra. A kérdésre, hogy beszél-e magyarul, mosolyogva válaszolja: no! Aztán mégis kiderül, hogy néhány szót megért, egyet-kettőt ki is tud mondani. Búcsúzóul a hegedűstől is elköszönök, enyhe alföldi tájszólással válaszolja: viszontlátásra. Azért Pozsonyban már elvárta volna a naiv hazai turista, hogy magyarul szóljon hozzá az egyébként magyar nyelven (is) étkeket kínáló étlapot kihozó felszolgálólány. Szvatopluk egyre büszkébben ül bronzlován a pozsonyi vár bejárata előtt.

Budapesten a József körúton nagyon jól esett volna egy korty hideg sör. Olyan hazai, amelyikről tudjuk, hogy nem a világ legfinomabb folyékony kenyere, de a miénk. Nem mertem leülni a délutáni aszfaltkisugárzásban némi árnyat kínáló, fekete-piros feliratos fehér napernyő alá. Attól tartottam, nem értik meg, ha sert rendelek.