Mit üzensz a diákoknak? – kérdezte még 2013-ban egy aradi tanuló néhai Török Zsolt hegymászótól, aki 2013 októberében a Csiky Gergely Főgimnázium tanoncainak tartott előadást. „Azt, hogy fedezzék fel az utat, mindenki a saját maga útját. Tartsanak ki mellette és dolgozzák fel azt, hogy ezt az utat nem lehet könnyen bejárni. Ahhoz, hogy festőművész, hegedűművész vagy bármi más legyél, küzdeni kell, megvan az ára. De pontosan azért, mert ára van, annál nagyobb a boldogság, amikor sikeresen eljutottál oda, ahhoz a célhoz, amiről álmodtál” – válaszolta a csikygergelyarad.ro honlapon olvasható interjúban.
E pár szóban a mindenkori lényeget fogalmazta meg a múlt héten a Fogarasi-havasokban váratlanul elhunyt aradi hegymászó. Életének vezérfonalát jelentette e gondolat, mely nem csupán hegymászók, hanem bármilyen területen igényesen teljesítők számára alapelv. És mindez azért is különösen szép, mert diákoknak mondta el – azoknak, akiknek a legnagyobb szükségük van kapaszkodókra.
Török Zsolt, az ismert és elismert aradi hegymászó maga is a kapaszkodókat kereste életének negyvenöt éve során. Hegymászóként a szó szoros értelmében, küzdő, cselekvő emberként pedig átvitt értelemben. És mivel ez az ország, ez a térség nem arról híres, hogy felkarolják, bátorítják és támogatják a tehetségeket, hát jól ismerte, ismerhette az „ahogy lehet” kényszerét és szükségszerűségét. És miután komoly, tiszteletre méltó eredményeket ért el a hegymászásban, talán arra is lehetősége nyílt volna, hogy még többet beszéljen arról, hogy miként, milyen áron lehet megvalósítani az álmokat.
Mert Török Zsoltnak elsőként édesanyja mesélt a világ legmagasabb csúcsáról, az Everestről és a Himalájáról, már ötéves korától felcsigázta hegyek iránti érdeklődését. Akkoriban kezdte el az álmodozást, mely döntéshez vezetett: igen, hegymászó lesz. Vagyis már gyermekkorában megalapozta a későbbi „mentális felkészüléseit”, mely aztán csúcsokra, jeges falakra vezérelte. Lehet-e szebb, emberibb indíttatás ennél? Lehet-e szebb, mint az édesanya szavai az örök hó birodalmáról, azokról a magaslatokról, melyekre igazából és elszántsággal csak kevesen tekintenek, s még kevesebben jutnak el? Török Zsolt gyermekként szüleivel járta a Retyezátot, majd húszévesen megmászta a Bucsecs-hegység egyik legendás, klasszikus sziklaútját, a Kék repedést, s innen elindult a maga útján, nagy erővel, kitartással, lehetőségei szerint.
A lehetőségekről szólni azért is fontos, mert itt, Kelet-Európában jóval nehezebb megvalósítani az álmokat, elérni azt a teljesítményt, amelyet ő maga is elért. Itt ugyanis nincs olyan gépezet, ami a legjobbakat előre- és felfelé lendítheti. Itt szó sem lehetett olyan felkarolásról, amelyben például a Török Zsoltnál fiatalabb, legendás sziklamászó, az amerikai Alex Honnold részesülhetett. Ő kizárólag a sziklafalakért és a sziklafalak megmászásából él; nem egyik napról a másikra, mint e zilált kelet-európai térségben, hanem úgy, hogy jövedelme egyharmadát jótékony célokra fordíthatja.
Török Zsolt félretette fogtechnikusi szakmáját, s szponzorokat keresve próbálta álmait, expedícióit megvalósítani. A román ajkú hegymászók – és nem csak! – elismeréssel és tisztelettel beszélnek róla, s van, aki azt is megemlíti, hogy magyar nemzetiségűként szívén viselte az ország sorsát, pontosabban és helyesebben írt román nyelven, mint számos román anyanyelvű. Aradi származásúként ragaszkodott szülőföldjéhez, a nehézségek ellenére sem kívánta elhagyni az erdélyi, romániai hegyeket, amelyeket különösen szeretett. Mi több, közéleti szerepet is vállalt, Facebook-oldalán társadalmi kérdésekben is állást foglalt. A nemrég Caracalon történt szörnyűségek kapcsán is bírálta a tehetetlenséget, a közönyt, a korrupciót, az érzelmekre ható manipulációt.
Mint minden kiváló hegymászó, igaz, tartásos ember volt, aki idejében megtanulta, hogy a hegyen, a sziklafalakon kizárólag az emberi kötelékek, az emberség számít, és ezt a nézetét próbálta a társadalomban is képviselni. Egy magyarországi hegymászóportálnak, a Mozgásvilágnak adott 2013-as interjújában arról is beszélt, miként próbált saját országában érvényesülni, szövetségeseket és nem ellenségeket keresve. „Úgy gondoltam – magyarázta Török Zsolt –, hogy én akkor leszek értékes ember Romániában, ha értéket képviselek, és ha pozitívan állok hozzá a dolgokhoz. Úgy gondoltam, hogy a tehetségemmel és mindazzal, ami vagyok, hozzájárulok, hogy abban az országban értéket képviseljek.” Majd a román–magyar, általa is kényesnek nevezett kérdés kapcsán azt is megjegyezte, szeretné, ha végre ez nem lenne kérdés. „Tekintsünk egymásra úgy, hogy emberek vagyunk, és mindent tegyünk meg annak érdekében, hogy az ország jól működjön. Hozzuk a saját értékünket és kultúránkat, legyünk színfolt, ne pedig egy nemzetisége miatt megbélyegzett tagja a társadalomnak.”
Török Zsolt a maga útján járt. Azon a végzetes napon, a Fogarasi-havasokban is. Tegnap helyezték örök nyugalomra Aradon. Nyugodjon békében.