Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Lőrincz György: Azon az estén

2019. augusztus 31., szombat, Irodalom

Korán feküdt mindenki abban az időben. Azon az estén már csak a vacsora volt hátra nálunk is, apám ott feküdt a heverőn, édesanyám a puliszkát keverte, én és nagyapó olvastunk; a puliszkaillat belengte a szobát, aranyló fénye volt a párának is, akár a lisztnek, amelyből anyánk a puliszkát keverte.

  • Péter Alpár illusztrációja
    Péter Alpár illusztrációja

Csodálatos puliszkát tudott keverni anyánk, amikor kiborította, olyan volt, mint az őszi ég mögött a nap, de az is lehet, hogy a nap sosem volt épp annyira aranyló, mint a puliszka, melyet kevert anyánk. ...Meghallottuk a lépteket. Ez meglepett mindenkit, mert a kaput nagyon korán bezártuk, a „sátorfedelű kocsik” ideje volt, még a zsalukat is leengedték akkoriban, leengedtük mi is, fény sem szűrődhetett ki a házból, a csenden kívül semmi, s ezt törte meg szinte sikolyként a kavicscsikorgás, a fel-felnyikorgó léptek zaja, hallani lehetett, hogy valaki jár az udvaron, hogy jön-e vagy megy, azt még nem lehetett kivenni, csak a léptek nesze hallatszott, csak annyi, és tudtuk, hogy ha jön, akkor nagy baj kell legyen a rokonságban, vagy éppen „azért” jön... Emlékszem, nagyon tisztán emlékszem, először édesanyám hallotta meg a lépteket, föltartotta a fejét, még a fejkendőt is egy kicsit hátrébb tolta a keze hátával – mert valahányszor puliszkát kevert, mindig kendőt kötött, hogy ne hullhasson hajszál a fazékba –, föltartotta a fejét, hogy jobban hallhassa a lépteket, a pára belengte az arcát, teljesen fehér lett, szemeiből, ahogy nagyra, rémültre váltak, szinte sütött az aggodalom. – Valaki jár – mondta, miközben szemei ide-oda röpködtek –, valaki jár. Nem szóltam semmit, nekem amúgy sem volt szabad szólnom, csak ha kérdeztek, csak nagyapóra néztem, s ekkor majdnem elkacagtam magam, mert nagyapó a száját is eltátotta, a szemüvege teljesen lecsúszott az orra hegyére. Nagyapónak szürke szemei voltak, meg fehér, nagy, lelógó bajusza, s így, ahogy a keret fölött belenézett a sápadt lámpafénybe, olyannak tűntek a szemei, mintha a szembogarai kiröppentek volna a szemhéjai alól, az ajtón át ki az udvarra, talán hogy ne csak halljon, de lásson is, mert akkor már egészen az ajtó előtt zörrent a kavics, s aztán megreccsent a deszkalépcső, s már nem kellett hallgatóznunk. A községi irodaszolga volt. Kopogott, bejött, köszönt. – Jó estét – kapott a szón anyám, de ekkorra már felült apánk is, ott ült bambán szétfolyó arccal, még nem értett semmit, de pár percre rá talán annál többet, mert szinte eltorzult az arca. – Jó estét – köszönt ő is – jó estét, Káruly –, mert így hívták az irodaszolgát, aki járt már máskor is nálunk, s akit anyánk mindig megkínált valamivel, mert anyám olyan volt. „Három férfi keresetét is el tudta volna osztogatni” – ahogy apánk mondta. Az irodaszolga jött, de ahogy belépett, ahogy megállt az ajtóban, ahogy hivatalos-komolyan körülhordozta a tekintetét, rögtön lerítt róla, hogy küldetésben van, nem is lépett előbbre az ajtóból, onnan mondta: – András bátyám, hívatják a községházára! És már fordult is meg, hogy elinduljon, hogy kilépjen csendünkből, de ekkor megszólalt anyánk: – Hát állj meg, Káruly, állj meg egy percre, ne siess annyira! S ahogy az irodaszolga megtorpant, már rá is csapott a kérdéssel: – Másokat hívatnak-é? Káruly nem válaszolt, hallgatott, állt a félig nyitott ajtóban, mint aki menne is, meg nem is, fogta a kilincset: – Nem tudom – mondta hangosan, de közben – akárha valaki hallgatózna, intett a szemével. – Nem tudom – ismételte meg. Aztán mintegy idézve valakinek a szavait, hozzáfűzte: – Nekem csak az a kötelességem, hogy időben és pontosan végrehajtsam az utasításokat, ne halljak, ne lássak. – Aztán, mint aki így is sokat mondott, kilépett az éjszakába. Anyám szegény megkövült a kályha mellett, még a puliszkakeverésről is megfeledkezett – nem is vacsoráztunk aznap este –, apánk húzni kezdte a cipőjét. – Akkor lemegyek István bácsiékni – szólt. A testvérbátyja volt, csak úgy hívta: „István bácsi”, mert abban az időben, mikor ők gyermekek voltak, a kisebb testvér magázta a nagyobbat, és nemcsak magázta, de tisztelte is, és a legérthetetlenebb az volt, hogy anyánk nem mondott ellent, nem mondta: „A puliszka meglúdbőrözik, ne menj sehová!” – Csak hallgatott, mint ahogy hallgatott nagyapó is. Én akkor már tudtam, miért megy István bácsiékni: elmegy megtárgyalni a „dolgot”, mert nálunk az volt a szokás, hogy testvérként mindent megbeszéltek. Húzni kezdte a cipőit, anyám meg ott állt mellette, leste a tekintetét, karján a ronggyal, kalappal a kezében. – Hát akkor még onnan hazajössz-é – kérdezte –, vagy felmész egyenesen oda? Mire apánk azt válaszolta, felmegy oda. Erre még azt kérdezte anyám: – Nem kellene-e tisztát vegyél, András, nem kellene-é? Apánk nem válaszolt, álomszerű mozdulattal kivette a kalapot anyám kezéből, elindult. Már az ajtóban volt, amikor utolérte anyám hangja: – Hát nem is köszönsz, András, nem is köszönsz? Apánk meg, mintha álmából ébredne, megállt, megtorpant. – Mégis tisztát veszek – mondta. Mire anyánk: – Ne gyere vissza, eridj, nem lesz szerencséd! – Tisztát kell vegyek – szólt apánk.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 708
szavazógép
2019-08-31: Irodalom - :

A. Túri Zsuzsa: Mennék

Mennék én utánad. Jól tudod, hogy mennék.
2019-08-31: Vélemény - :

Ştefan Vlaston: Iskola a léthatáron

A lányom, V. osztályos diák, naponta 12–13 órát tölt széken ülve (hatot az iskolában, nem ergonomikus padokban, hármat reggel az iskolakezdés előtt és további kettőt-hármat este, 10 óráig), különben nem készül el a házi feladatokkal. Az iskolatáskája 5–7 kilót nyom (ő 27 kilós). Szabadidős vagy művészeti tevékenységekre nincs ideje. Sír, hogy gyűlöli az iskolát. A gyermekpszichiáter „pánikrohamokkal kísért általános szorongásos zavart” állapított meg nála, gyógyszeres és pszichoterápiás kezelési javaslattal! Ez egy neurológus orvos diagnózisa.