Szülővárosa, Kovászna minden idők legjobb labdarúgói közé tartozott. Annyira jó volt, hogy az ,,aranykort" követő években, az úgymond ,,ezüstkorban" Sepsiszentgyörgy legjobb csapatát is erősítette. S nem akárhogy. Itthon, idegenben — ahol mindig felforrósodott a hangulat a ,,bozgorok" csapata láttán — az együttes szürke eminenciásaként tudása legjavát nyújtotta. Focitudásával, magyarnyelv-ismeretével tökéletesen beépült a textilgyári együttesbe.
Amikor pedig újra hazakerült szülővárosába, minden tőle telhetőt megtett, hogy Kovászna együttese elfoglalja méltó helyét a honi labdarúgás értékskáláján, s hogy ne érje meglepetés majd, amikor visszavonulásra kényszerül, testnevelő tanári oklevelet szerzett. Azt már szinte mondanom sem kell, hogy a katedrán is ugyanazzal a tudással, lelkes hozzáállással, komolysággal tette dolgát, mint a zöld gyepen. Tanított, pályát épített, versenyekre vitte tanítványait. Sosem ment üres kézzel, mindig vitte magával kiapadhatatlan vicctárát, jókedvét, jó kedélyét. Túl a katedrán, az egykori sportoló, testnevelő tanár, városvezető — mert az is volt —, Iordan Popică, mert róla van szó, a város sportéletét segítette.
Így peregtek az évek, egymást váltogatták az események. Bármennyire is jól edzett, felkészült, erős volt, ő sem kerülhette el végzetét, kora nem tudta legyőzni a gyilkos kórt. Idő előtt távoznia kellett.
Pihenése legyen csendes, emléke áldott.
