Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Beszélgetés dr. Marius Diaconescu történésszelÉletük nagy pillanata

2019. szeptember 28., szombat, História

A korabeli román sajtó tanulmányozása révén igyekezett új, eddig többnyire figyelmen kívül hagyott szempontokat találni az 1918-as román egyesülés „előéletében” dr. Marius Diaconescu, a Bukaresti Egyetem professzora. Interjú arról, ahogyan egy Budapesten is tanult román történész látja az elmúlt évszázad legmeghatározóbb erdélyi történelmi eseményét.

– Máramarosi gyökereiből ítélve korán szembesülhetett azzal, hogy nem csak románok élnek ebben az országban…
– Az indulásom teljesen szokványosnak tekinthető ebben a mi kedves Erdélyünkben. A Nagybánya melletti Miszmogyoróson együtt éltünk magyarok, románok, a szüleim is beszéltek magyarul, jól megvoltunk, még ha futballozás közben ki is szaladt néha a szánkon egy-egy büdös oláh vagy bozgor. A kétnyelvűség, a kultúrák mindennapos találkozása azonban a normalitás állapota volt, az egyik legkedvesebb gyermekkori emlékem pedig a magyar fiúkkal való közös húsvéti locsolkodás.

– Későbbi pályája érdekes fordulatának tűnik, hogy Budapesten végezte doktori tanulmányait. Mi vonzott az egészen más történelemszemléletet valló magyar fővárosba egy román történészt?
– Doktori dolgozatom témája az Anjou-kori Erdély nemesi társadalmának szerkezete volt, márpedig Erdély középkorának története csak a magyar történelem részeként tanulmányozható, onnan kiragadva egyszerűen nem értelmezhető. Így kerültem az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelemtudományi doktori iskolájába, ahol a nagyra becsült Engel Pál és Zsoldos Attila irányítása alatt kutattam és diplomáztam. Azóta is visszajárok kutatni Budapestre, hiszen az egyesülés idejének erdélyi román sajtója jelentős részéhez is csak ott férek hozzá. Nem beszélve arról, hogy a magyar történetírásban rengeteg olyan, a december elsejei egyesüléssel kapcsolatos dokumentumot feldolgoztak, amelyeket a román kollégák egy része nem is ismer.

– Ezzel együtt nem vált „magyarofil” szakemberré, viszont középkorász szakmai identitása ellenére az 1918-as nagy egyesülés egyik elismert, sokat idézett kutatója lett. Milyen indíttatásból?
– Az egyesülést az aktus sokrétű megítélésének tudatában is Románia története legfontosabb pillanatának tekintem. Első ismereteimet nyilván én is az iskolai tankönyvek hivatalos szövegeiből szereztem, amelyek mindenekelőtt a tényt rögzítik: 1918-ban Erdély egyesült Romániával. Az utólagos „képzést” – az erdélyi gyermekek többségéhez hasonlóan – az egyetemen, a tanulmányozott dokumentumok révén kaptam. A családi legendárium természetesen elsősorban azt emlegette, hogy Horthy bejövetele után senki sem kérdezte meg őket, akarnak-e magyarul tanulni – mint ahogy a névváltoztatásokról sem –, magyar lett az iskola, és kész. Természetesen tisztában vagyok, hogy a magyar családok számára a román uralom hasonló célzatú intézkedései okoztak máig nem múló fájdalmakat és sérelmeket.

– Több kötetben is publikált sajtótörténeti tanulmányai a tény „előéletét” boncolgatják. Teljesen megbízható forrásnak ítéli a kor sajtóját?
– Nyilván megpróbálok minden lehetséges szűrőt bevetni, alapos forráskutatást végeztünk szerzőtársaimmal, két tanárkollégámmal és két diákommal együtt. A korabeli erdélyi román sajtó viszonyulásának tanulmányozása mindenképpen új szemszögből világítja meg az egyesülést és „környékét”, mindenekelőtt az erdélyi románok reagálásait, a közvélemény alakulását az egyesülés előtti hónapokban.

– A lapokból ítélve mikortól kezdett forrósodni a hangulat?
– Romániának az első világháborúba való belépéséig, azaz 1916-ig kevés román értelmiségi gondolt Erdélynek Romániával való egyesülésére – elsősorban a jó császár iránti lojalitás jegyében. Románia hadba lépését viszont az erdélyi románok érdekükben tett gesztusként is kezelték. Még visszább tekintve, már Kossuth egyik beszéde is tartalmazott utalásokat, miszerint léteznek olyanok, akik Erdély Romániához csatolásának reményét táplálják. A császári titkosrendőrség a román fejedelemségek 1859-es egyesülését követően is jelezte, bizony akadnak szorgalmazói annak, hogy Erdély is csatlakozzon a frissen létrejött államalakulathoz. Ez az elképzelés izmosodott óvatosan, de folyamatosan, még ha az ezt képviselő véleményformáló réteg nem is volt túl jelentős.

– Mikortól lett egyértelműen téma az egyesülés ügye az erdélyi román sajtóban?
– Egyesülésről még nem, de a nemzeti egység érzésének erősödéséről már mindenképpen írni kezdtek a századforduló környékén. Bizonyos erőteljesebb mechanizmusokat az az egyre ismétlődő gyakorlat indított be, hogy a brassói vagy kolozsvári magyar törvénybíró elrendelte az ünnepeken nemzeti színű szalagot viselő román lányok letartóztatását. Az ilyen intézkedések egyre erősítették a román nemzeti egység gondolatát, egyre többen mondták, hogy az egyesülés az egyedüli opció. Az Erdélyből menekülni kényszerülők új hazájukban is igyekeztek fenntartani az unionista hangulatot, és ebben a sajtó is sokat segített. Hogy 1916-ig mégis takaréklángon égett a tűz, annak hátterében az is állt, hogy a Monarchia gazdasági körülményei között az erdélyi román paraszt még így is jobban élt, mint ókirályságbeli társa. Ám amikor a Kárpátoktól északra azt tapasztalták, hogy a bukaresti kormány tenni akar értük, megváltozott a hangulat. És azt se feledjük, az erdélyi román férfiak többsége háborúban volt hasonló, függetlenedési gondolatokat tápláló más nemzetbeli társakkal együtt.

– A háborús cenzúra szabályai az erdélyi román lapokra is érvényesek voltak. Ilyen körülmények között hogyan kezdődött a román lapok „lázadása”? Elegendő volt a fronthelyzet magyar szempontból katasztrofális alakulása?
– Elsőként a magyar sajtó repült a témára, rögtön azután, hogy Alexandru Vaida-Voevod erdélyi román képviselő – Nagy-Románia későbbi, első miniszterelnöke – 1918. október 17-én felolvasta a budapesti parlamentben az öt nappal korábban az erdélyi románság vezetői által Nagyváradon megfogalmazott önrendelkezési kiáltványt. Azt követően szinte azonnal elkezdődtek a magyar kormány és a román vezetők közötti tárgyalások. Az addig álságos lojalitást tanúsító nyolc erdélyi román újság rövid úton kinyilvánította a Központi Román Nemzeti Tanács iránti elköteleződését. Ezek a lapok óriási szerepet játszottak a gyulafehérvári nagygyűlésig hátra lévő hat hét folyamán, egységes hangnemben, összehangoltan mobilizálták és informálták a románságot, közvetítették a tanács határozatait és útmutatásait. Az egyetlen kivételt a Brassóban megjelent, végig magyarbarátnak maradt Gazeta de Transilvania jelentette, míg be nem zárta a frissen megalakult Brassói és Barcasági Nemzeti Tanács.

– Az akkori kommunikációs ritmus mellett bravúrosnak mondható a mobilizálás hatékonysága.
– A mozgósításban a román papok és tanítók is jelentős szerepet játszottak, folyamatosan felhívva a lakosság figyelmét, hogy olvassák az újságokat, onnan mindenről értesülhetnek. Fokozatosan forradalmi hangulat kerítette hatalmába az erdélyi románságot, a korabeli lapokat tanulmányozva jól nyomon lehet követni a folyamatot, az egyre erősödő lelkesedést és várakozást. Akárcsak az egyre magasabb szintű szervezettséget, hiszen a Román Nemzeti Tanács sejtjeinek megalakulásáról a hivatalos dokumentumok nem számoltak be, a lapok viszont igen. Az egyesülést ugyan a román vezetők határozták el, az igazi erőt azonban az aktus társadalmi támogatottsága jelentette, természetesen az 1228, előzetesen megválasztott küldött szavazatán túl.

– A magyar nyilvánosságban azóta is negatív megítélésű az intézkedés, amellyel különvonatokat bocsátottak a Gyulafehérvárra induló románság rendelkezésre. Ön szerint – illetve a korabeli lapok szerint – miről árulkodott az a gesztus?
– Elsősorban a magyar hatóságok félelméről, nehogy vérontásba torkolljon a már megállíthatatlannak tűnő folyamat. A magyar kormány akkorra gyakorlatilag belenyugodott az elkerülhetetlenbe, miszerint Erdély egy része elszakad Magyarországtól, a kérdés csak az volt, hol húzódik majd az új határ. A széles körű autonómiát célzó ígéretekben már senki sem hitt, ezért aztán Jászi Oszkár aradi tárgyalási kísérlete is kudarcra volt ítélve. És miután egyértelmű utasítás érkezett Budapestről, hogy a román többségű vidékeken senki ne akadályozza a románság szervezkedését, csak elvétve akadtak obstrukciók, helyi jegyzők, csendőrök túlbuzgósága, de néhány emberéletet még így is követeltek a hatalmi frusztrációk utolsó fellángolásai. November 10–12. között a lapok közzétették a választási íveket, amelyek alapján megválasztották a népgyűlésen szavazásra jogosult román küldötteket. A szervezettség szintjét az is emelte, hogy a szervezők közül többen háborút megjárt emberek voltak, a jelenlévők közül sokan egyenesen a frontról érkeztek, tudták, mi a fegyelem. És mivel úgy érezték, életük nagy pillanatait élik, maximálisan motiváltak voltak.

– A gyulafehérvári határozat egyik pontja az együtt élő népek szabadságának biztosításáról szól, amit a magyarság azóta is az autonómia iránti jogként értelmez. Ön szerint mekkora megalapozottsággal?
– Az önrendelkezési kiáltványként is emlegetett, függetlenségi nyilatkozat címet viselő dokumentum – amely jelentős mértékben a népek önrendelkezéséről szóló wilsoni elveket is tartalmazza – soha nem ígért ilyet. A formula az ELTE és a bécsi egyetem végzettje, Vasile Goldiș nevéhez fűződik, ő és társai tapasztalt politikusok voltak, egyikük sem lehetett annyira felelőtlen, hogy autonómiát magában foglaló megfogalmazást vigyenek be a szövegbe, annak minden későbbi következményét a későbbi román államra zúdítva. Úgy ítélték meg, ez a megfogalmazás szolgálná leginkább Románia, de talán a magyar kisebbség érdekeit is, ezáltal a magyarság lojalitásában is reménykedve. És azt a nem titkolt üzenetet is megfogalmazva, hogy „mi sokkal többet nyújtunk nektek, mint amennyit Budapesttől kaptunk.” Az a passzus pontosan azt jelenti, ami mára életbe is lépett: helyi önkormányzatiságot. A tömbmagyarság ma magyar polgármesterekkel rendelkezik, tanácstagokkal, iskolákkal, egészen az egyetemig. Mindez sokkal több, mint amit Budapest ajánlott száz évvel ezelőtt a kisebbségeknek. Egyetlen ponton szorul árnyalásra a kép: igazságszolgáltatásban és a hivatali ügyintézésben való anyanyelv-használati jog tekintetében.

 

Marius Diaconescu
Történész, a Nagybánya közeli Miszmogyoróson született 1970. január 19-én. 1995-ben szerzett oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia szakán, 1997 és 2000 között Engel Pál és Zsoldos Attila irányítása alatt végezte történelemtudományi doktori iskoláját a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Szakterülete a középkor történelme. 2004 óta a Bukaresti Egyetem történelem szakán oktat, számos tanulmány szerzője, blogot vezet az Adevărul napilap honlapján, ahol gyakran közöl magyar témában írásokat.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint jó hatása lesz-e az edzőváltásnak a Sepsi OSK-nál?









eredmények
szavazatok száma 620
szavazógép
2019-09-28: Mi, hol, mikor? - :

Mi, hol, mikor?

Emlékezés Benedek ElekreMa Torján 18 órától Benedek Elek-e
mléktáblát avatnak a karatnai református parókiánál. Beszédet mond Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Daragus Attila, Torja község polgármestere, Beke Boróka karatnai református lelkész, dr. Pajtók Gábor, Heves megye kormánymegbízottja. Mesét mond Bedő Bíborka diáklány. Az esemény házigazdája Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókintézetének vezetője.
2019-09-28: História - :

Hódító Vilmos partra száll Angliában (1066. szeptember 28.)

1066. szeptember 28-án szállt partra seregével az angliai Sussexben Hódító Vilmos normann herceg (angol királyként ur. 1066–1087) azzal a céllal, hogy megszerezze az ország trónját II. Harold királytól (ur. 1066). A két héttel később vívott hastingsi csatában Normandia hercege döntő győzelmet aratott riválisa felett, elnyerte az angol koronát, uralomra jutásával pedig a kormányzásban és a kultúrában is új korszak köszöntött Angliára.