1938. szeptember 30-án, a kora éjjeli órákban született meg a müncheni egyezmény, melyben Mussolini olasz diktátor, Daladier francia és Chamberlain brit miniszterelnök jóváhagyta Hitler területi követeléseit Csehszlovákiával szemben. A szerződés, mely a náci Németország háborús zsarolásának eredményeként jött létre, a birodalomhoz csatolta a túlnyomórészt németek lakta Szudéta-vidéket, de közvetve a Prágával szemben fennálló magyar és lengyel igények teljesítésére is lehetőséget teremtett.
A hitleri külpolitikát a Rajna-vidék 1936-os remilitarizálása után egyetlen cél vezérelte: egyetlen államban egyesíteni Európa összes német ajkú területét. Ez a törekvés nagyrészt meg is valósult, amikor a Wehrmacht 1938 márciusában megszállta Ausztriát, ám a későbbi események mégsem a tétlen nagyhatalmak optimizmusát igazolták. Nagy-Britannia és Franciaország 1938-ban abban bízott, hogy Hitler követelései csak addig terjednek majd, amit adott esetben kinyilvánít, tehát valóban az egységes német nemzetállam kialakítására törekszik – ez a wilsoni elvek alapján nem is lett volna ördögtől való dolog. A valóságban azonban a német diktátor számára a németség helyzete csak eszköz volt ahhoz, hogy háborús konfliktust robbantson ki Európában, valódi tervei pedig nem álltak meg a birodalom határainál, hanem az egész kontinens, sőt, az egész világ átrendezésére vonatkoztak.
Így tehát, miután Hitler „jóllakott” Ausztriával, a következő kiszemelt áldozat Csehszlovákia lett, melynek cseh részén, a Szudéták hegykoszorúja mögött több mint 3,5 millió német anyanyelvű állampolgár élt. Az Anschluss után a Führer a szudétanémetek elkötelezett támogatójaként lépett fel, és Konrad Henleinen, az ottani náci párt vezetőjén keresztül arra törekedett, hogy etnikai konfliktust teremtsen a térségben. Henlein, a diktátor támogatását élvezve áprilisban Karlsbadban (Karlovy Vary) dekrétumot adott ki, melyben autonómiát és a náci ideológia szabad terjesztésének lehetőségét követelte; Edvard Beneš csehszlovák elnök eközben abban bízott, hogy a hitleri Németország nyomásával szemben Franciaország és Nagy-Britannia védelmet nyújt majd számára, ám csalódnia kellett, ugyanis Daladier és Chamberlain a béke érdekében együttműködésre intették szövetségesüket.
1938 szeptemberére Beneš szinte valamennyi követelés teljesítésére hajlandónak mutatkozott, ám Berlin célja nem a megegyezés volt. Az ősz elején Konrad Henlein buzdítására a szudétanémetek tömegtüntetéseket rendeztek, melyek több helyen – például szeptember 7-én Ostravában – véres összecsapásokba torkolltak; Hitlernek persze éppen erre volt szüksége, hiszen az atrocitásokra hivatkozva fegyveres beavatkozással zsarolhatta a nyugat-európai nagyhatalmakat. Szeptember 15-én a német diktátor a Szudéta-vidék azonnali átadását követelte a hozzá látogató brit miniszterelnöktől, amit Csehszlovákia – gazdasági és védelmi okokra hivatkozva – ugyan elutasított, ám Neville Chamberlain hatására a brit és a francia kormány egyaránt elfogadott. Beneš hamarosan saját szövetségeseitől kapott ultimátumot, Hitler pedig még messzebb ment, és a magyar, valamint a lengyel területi igények tárgyalását is napirendre tűzte. A csehszlovák elnök – bár a Szovjetunió kész lett volna őt támogatni – a nyugati hatalmak kiállása híján nem mert háborúba bocsátkozni a németekkel, Chamberlain és Daladier pedig mindenre képes volt azért, hogy a véres konfliktust elkerülje.
Ez a megtorpanás Hitler céljait szolgálta, hiszen szeptember 29–30-án puskalövés nélkül el tudta érni célját, miközben lebontotta azt a szövetséget, mely korábban a német birodalmi törekvéseket megpróbálta meggátolni. Paradox módon ezzel saját hatalmát is megmentette, ugyanis ebben az időben a német katonai vezetők egy része – például Ludwig Beck és Wilhelm von Canaris – még határozottan háborúellenes álláspontot képviselt, és a béke megőrzése érdekében egyenesen Hitler elfogását tervezte. Miután azonban a diktátor Münchenben érvényesíteni tudta akaratát – és népszerűsége az egekbe emelkedett –, az akciót sohasem hajtották végre. Igaz, a történelem később mégis olyan fordulatot vett, ami a tisztek félelmeit igazolta.
A német diktátor a csehszlovák kérdés rendezése érdekében 1938. szeptember 29-ére konferenciát hívott össze Münchenbe, ahol Hitler és Mussolini mellett Daladier és Chamberlain dönthetett a köztársaság jövőjéről. Csehszlovákia nem képviseltethette magát a sorsát meghatározó tárgyalásokon, ezért az ország lakossága az ott született szerződést később csak „müncheni árulásként” emlegette. A megbeszélés az éjszakába nyúlt, így megegyezés csak szeptember 30-án, éjjel fél 2 körül született: az előző napra keltezett dokumentumban a felek elismerték a hitleri Németország területi követeléseit, és október 10-ig szabtak határidőt Csehszlovákiának a Szudéta-vidék kiürítésére.
A müncheni egyezmény emellett arra is kötelezte az átszerveződő cseh–szlovák államot, hogy – kétoldalú tárgyalásokon – a lengyel és magyar területi követelések kapcsán is találjon békés megoldást. Miután ebben a rendezésben Nagy-Britannia és Franciaország nem akart részt venni, az októberi sikertelen tárgyalások után a végső szót egy Bécsben ülésező német–olasz döntőbizottság mondta ki, mely – 1938. november 2-án – a Felvidék magyarlakta sávját Magyarországnak ítélte.
Tarján M. Tamás (Rubiconline)
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
