Megkapom a telefonszámot, és kezdem a macerát. Természetesen, szokás szerint egy robot válaszol. Közli, hogy nincs szabad emberük, aki velem foglalkozna, várjak. És megszólal a zene. Miért gondolják mindenhol, hogy az embernek lassabban fogy a türelme, ha odanyomnak neki valami gagyi zenét? Háromszor szakad félbe a muzsika, első két alkalommal még reménykedem, hogy végre kapás van, de fenét. Csak megköszöni a robot a türelmemet, és nyomják tovább a zenét. Ez háromszor megismétlődik, míg végre egy élő ember szóba áll velem. Na de nem akárhogy... Azzal kezdem, hogy bemondom a város nevét, ahonnan hívtam őket, hogy legyen minden világos. Elmagyarázom, hogy mi a probléma, kéri az adatokat. Nem érti a nevem. Már sokadjára betűzöm neki, de valahogy az istennek sem tudja egyberakni. Többször visszakérdez, míg végre nagy nehezen összeáll neki. Milyen szerencse, hogy nem hosszú. Csak tizenkét betű. Mit csinálna a helyemben egy Illyés-Szentpétervári Johanna Petra mondjuk? (Kitalált név.) Megbolondulna, én egyelőre még csak kezdek ideges lenni. Na, ezután következik a lakcím. Az sem két perc, amíg az utcanevet valahogy kibogozzuk, amíg elmagyarázom neki, hogy az „ö” tulajdonképpen „o”, csak tegyen rá két pontot, és rendben lesz. És hogy a Ferenc nem tz, írja a román k-t, ami c lesz, és máris stimmel. Lassú lehet a gépe is, mert hosszasan pöszmög vele, amíg beírja az adatokat.

Már nagyon kell türtőztetnem magam, amikor rákérdez, hogy Kovászna? Mondom, igen, a megye, de Sepsiszentgyörgyön vagyok. Azt hittem, ezt már tisztáztuk. De valami beakadhatott neki, mert még kétszer megkérdi. Most már szakadozik a cérna (az enyém, ő haláli nyugodt), a hangom is kicsit megemelkedik. „Uram, harmadszor mondom, hogy Sfântu Gheorghe”. Nagy csend, nem tudom, vajon megsértődött, vagy csak próbálja bepötyögni, amit hallott. Aztán a lakásszámmal akad el, azt is kétszer kérdi meg, hogy van-e kaputelefon. Amikor ezen is túljutunk, kérdi az üzlet nevét, ahol vásároltam a gépet. Bemondom, nem sok jót remélek. Hát nincs is miért, mert ezt sem érti. Pedig már olyan hangosan és úgy artikulálok, hogy az utcára is kihallatszik. Úgy kábé negyedjére ezt is összerakja.

Közben telik az idő, nem az egész délelőttöt szántam erre a kis játékra, és persze, ez mind az én számlámra megy. Hál’ istennek van percem elég, hajrá! No, akkor mi is a baja a gépnek? Azt én honnan tudjam, mégis? De mit csinál? (Mit nem csinál inkább!?) Máris magyarázom. Kérdi, hogy van-e garanciapapír. Hát hogyne volna. Na, kell lennie rajta egy számnak, azt legyek szíves bemondani. És itt elakadok, az elárusító hölgy is keresi, nem találja. A számot. Lehet, hogy ez nem az a papír, de akkor hol a másik? Ha van egyáltalán. Mindent egy helyen tartok, abban a zacskóban, amelyben eredetileg is volt. És itt kezdek kétségbeesni, mert már kezdtem látni az alagút végét. Az erre az akcióra szánt idő lejárt, most nem tudok hazamenni megkeresni azt a nyomorult papírt. Kérdem: mi a teendő? Hát semmi. Kerítsem elő, majd hívjam őket vissza, mondjam be a számot, és akkor folytatjuk...

Mármint mit? Pontosabban: kezdjem elölről az egészet, nem? Hallgassam a zenéjüket egy fél órát, és magyarázzam megint a nevet, várost, megyét, azt, hogy mit csinál vagy nem csinál a gépem? És ha a végére is jutunk, ki tudja, mikor utaznak ide, vetni rá egy pillantást? Na, ezt még átgondolom. Ismerek én egy jó mosógépdokit, nincs kizárva, hogy felhívom, vele könnyebben mennek a dolgok. Hátha nem is olyan nagy a baj, és ahhoz a pénzhez, amelyet nyugtatókra költenék, hozzáteszem még, amit kell, és hagyom a fenébe az egészet. Mielőtt én is megzavarodnék. Most egyelőre le kell nyugodnom, még alig kezdődött el ez a nap.