– Barátaim! Jövő héten az önképző kör ülésére hozzon mindenki verset vagy prózát magával. Ha a felnőttek óvatosak, ha ők félnek, mutassuk meg mi, fiatalok, hogy a szabadságért, ha kell, az életünket is odadobjuk. Legyetek bátrak és okosak, el lehet rejteni a tüzet a sorok között, úgy írjatok, hogy csak azok vegyék észre, mit akarunk, akik szeretik a szabadságot. Emlékezzetek, milyen szépen beszélt Bartha tanár úr Ezópusról, az ezópusi nyelvről.

Lázas izgalomban telt el a hét, szünetekben összedugták a fejüket a versfaragók, kis cetliket húztak elő a belső zsebükből, felolvasták egymásnak azt a néhány sort, amit nagy izzadással, kínnal-bajjal összehoztak. Úgy mégsem lehetett írni, ahogy Petőfi írt, suttogták, ő nagyot rikkantott: Akasszátok fel a királyokat! De ha mi megírjuk, Akasszátok fel a kommunistákat!, agyonlőnek, mint a kutyát.

Hol lappangó félelem, hol boldog bizsergés járta át őket talpuktól a fejük búbjáig, de ebben a szorítóban is érezték, milyen jó fiatalnak lenni, milyen jó fölemelni a fejet és hátravetni, ahogy azt Marci teszi.

A szombatot és a vasárnapot otthon tölthették a bentlakók, közel voltak a falvak, vagy gyalog, vagy lószekérrel hamar hazaértek. Bejött egy-egy gazda hosszú lajtorjás, egészvágású szekerével, arra tíz-tizenöt diák is föl tudott ülni, ki a deszkára, ki a szekér derekába, ki a saroglyájába, s vidáman, nagy hejehujával trappoltak végig Barót főutcáján, az emberek kigyűltek a kapukba, s kacagva integettek, a közbeeső falukban csak akkor állt meg a szekér, ha leányka is volt közöttük, azoknak a szoknyája mégsem akadhatott föl a lőcsben, különben a fiúk leugráltak, köszönjük a fuvart, bátyám, kiáltották, s mentek haza a megszokott otthonukba, a kedves tűzhely mellé. Ilyen családias volt akkor még az élet, ezt kezdték meg szétverni, szétzilálni, lerombolni a kommunisták.

Marcit a Kovács tiszteletes kocsisa hozta-vitte, a kertjükben töltött legtöbb időt, nem szerette, ha írás közben a testvérei zavarják, egyik csíra, egyik torzó a másik után született, komolyan készült az önképzőköri ülésre.

Vasárnap délután özönlött vissza a diáksereg a falvakból, volt, aki gyalog jött, de sokan szekérrel száguldoztak, prüszkölő lovak álltak meg az internátus előtt, csomagokat ástak ki a sarjúból, a szekér derekából, senki nem tért vissza üres kézzel, a családok még akkor is feltarisznyálták a fiukat, lányukat, ha otthon nagy volt az ínség, ne szégyenkezzenek a többiek előtt.

Kecskelábú, hosszú asztal volt az ágyak között a nagy hálóban, arra rakták ki a kenyeret, túrót, édes ordát, szalonnát, uborkát, paradicsomot, vöröshagymát, paprikát, s hatalmas lakmározásba kezdtek. Amíg jól nem lakott mindenki, addig közös volt az étel, csak a végén rakhatta be a tulajdonos a maradékot a szekrényébe. Ez a diákköztársaság éltette őket, ez tüntette el a különbséget a szegény és a módosabb diákok között.
Vilmától, a takarítónőtől még a lánybentlakásba is küldtek kóstolót egy tálikóban, három kocka kenyeret és a hozzá való ínyencfalatokat, s megüzenték, ez úrvacsora, mert férfiak az urak, nem a nők, vegyék magukhoz alázatos szívvel, mire a lányok két leánycsicsű almát tettek ugyanarra a tálacskára, visszaküldték, s ők is üzenték Vilmától, nehogy elfelejtsék, mi történt az édenkertben Évával és Ádámmal, most is megakadhat az almacsutka a férfiak gigájában.

A diáktréfa jelezte, a köztársaság törvényei jól működnek.

A villanyoltás szabadította ki a palackból a szellemet. Úgy pattogtak a viccek, mint teniszpályán a labdák.

Kovács János, vagyis Pap Öcsi kezdte.

– Ana Pauker elvtársnő, akit, amint tudjátok, nemrég fingattak ki az üvegszeműek, kíváncsi volt, valóban szereti őt a nép, vagy csak kötelességből tapsol, ezért elment a moziba. Ott sötét van, nem ismerik föl, meg tudja figyelni a tömeg viselkedését. A film előtt, a híradóban éppen ő jelent meg a vásznon, az emberek felálltak s tapsoltak. Persze hogy ülve maradt, mégsem tapsolhatja meg maga-magát.

Akkor valaki megveregette a vállát hátulról és rászólt:

– Álljon fel, elvtársnő, s tapsoljon, nem érdemli meg az a vén kurva, hogy bezárassa magát.

Rengett a fal a kacagástól. S amikor elcsendesedtek, Kisgyörgy László következett:

– Én is tudok egy viccet a vén kurváról és a mi árulónkról, Luka Lászlóról! Ez akkor történt, amikor még polcon voltak, s szívták, mint a tetvek, a nép vérét. Moszkvai delegáció érkezett a bukaresti repülőtérre, a két főkolompos, Luka és Pauker várta őket, az oroszok szeretnek csókolózni, de most Lukával csak kezet ráztak, s Ana Paukert megcsókolták. Erre a tömeg, mert mindig rendeltek oda hurrázó szolgalelkeket, elkezdte kiáltani:

– Csókolják meg a Lukát is, a Lukát is!

Ennek a viccnek még nagyobb volt a sikere, s amikor félbemaradt a kacagás, zaftos megjegyzések hangzottak el internátus stílusban arról, hányféle „luka” van a nagy elvtársnőnek, amit meg lehetne csókolni.
Marci soha nem volt jó viccmester. Morgott, zsémbelt, ez csak árt nekünk, mondogatta, nagyot röhögünk ahelyett, hogy odacsapnánk.

– Mit gondoltok? – szólt hangosan. – Nem fognak nyúzni minket, ha elcsattintunk néhány viccet? Segít az rajtunk? Még azt is hallottam, ők gyártják azokat, mert tudják, hogy elfüstölög ezáltal a puskapor, s nem robban.

Elcsendesedett a háló, Marci elrontotta a kedvüket. Tudták, hogy igaza van, de azért olyan jó harsányan kacagni ezeken az ördögfajzatokon, még akkor is, ha már nincs a polcon a két sarlatán.
A következő héten minden tag megjelent az önképző kör ülésén. Bartha tanár úr elutazott, ezért Marci elnökölt.

Igyekezett higgadt lenni, de hamar szétfeszítette a nyugodtságát az izgalom. Forradalom a téma, amivel nem lehet gatyázni. Vagy-vagy. Ki kell mondani, meg kell írni, micsoda nyomorba taszították a népet – a nép nevében.

– Barátaim! Tiszta szívvel köszöntök mindenkit. Ma olyan verseket, karcolatokat, fabulákat hallgatunk meg, amelyekben, ha burkoltan is, tiltakozunk a népnyúzók uralma ellen. Remélem, mindenki becsületes, nincs közöttünk besúgó, nem jelenti az „illetékes szerveknek”, ami itt elhangzik. Amúgy is műhelygyakorlat ez, nem kerül a nyilvánosság elé egyetlen betű sem.
Boda János volt az első felolvasó. Azt ígérte, prózaverset fog írni, de inkább zsoltáros fohász kerekedett ki a nagy buzgalomból. Igaz, amolyan apokrif fohász:

A varrógép imája

Ments meg, Uram, a szőrös mancsoktól, ments meg a medvetalpú cammogóktól, akik házról házra járnak, s elviszik a gazdasszonyok díszes párnáit, dunyháit, hímzett szőtteseit.
És elviszik a varrógépeket!
Elvisznek minket, Uram, akik a család betevő falatjáról gondoskodunk.
Engedd, Uram, hogy maradhassak virágos kötényű gazdasszonyom fűszerszagú konyhájában, a tulipános láda mellett, és küldj fényt, Uram, égi birodalmadból a piros és a fehér muskátlira, hogy azok virágozzanak az ablakban mindenki örömére.
Vezéreld másfelé, Uram, a borszagú, böfögő egyenruhásokat, hogy ne engem cipeljenek pókhálós raktárba, ahol örök némaságra ítélnek egy ilyen derék varrógépet, mint amilyen én vagyok.
A némaságtól ments meg, Uram!
A mi beszédünk édes zümmögés, elalszik a kisgyerek, lenyugszik az egész család, amikor virágos kötényű gazd­asszonyom kinyitja a hajócskát, beteszi a kis matringot – ilyenkor csiklandozást érzek! –, ráengedi a papucsot a vászonra, és lábával hajtani kezdi lenn a lappancsot.
Nem tudhatod, Uram, mert nincs ahonnan tudnod fényes magasságodban, milyen egyek vagyunk ilyenkor mi ketten.
Én és a gazdasszonyom.
Végigsimítja a kezét a hátamon, a gerincemen – mert bizony, gerinces teremtmény egy varrógép! –, jobb kezével lendít egyet a nagy keréken, fut, szalad a cérna, s mintha mesében lennénk, ahol varázsütésre lesz aranyalma a kastélyból, elkészül a kabát, a nadrág, a hálóing, mikor mit rendelnek meg tőlünk.
Igen, Uram, így mondom, tőlünk, mert családtag lettem én itt, az én fiókomban őrzi kedves gazdasszonyom a kis pénzecskéit, innen veszi elő, ha sürgősen vásárolni kell valamit.
De ha elvisznek a medvemozgású férfiak, haszontalanul fogok rostokolni valamilyen büdös raktárban, meg fog támadni legnagyobb ellenségem, a rozsda, s akkor mivel keresi meg a család betevő falatját gazd­asszonyom?
Ne vígy minket a kísértésbe, Uram, s vidd kísértésbe a cammogókat, hogy eltévedjenek, ne lássák meg az utat a mi házunk felé.
Ámen.
Egyed Géza fabulája már élesebb töltetű volt, abból könnyű volt ráismerni a szép, új világra:

Szürke egerek

Valamikor, hajdanában az egerek nem voltak szürkék. Egér­országban tarkabarka bundácskával jöttek a világra a fiókák, versengve dicsekedtek velük a mamák, kinek van több foltja, kinek hófehér mind a négy lába, mert az nemességet jelent, kinek fekete a farkincája, ami szerencsét hoz a tulajdonosának, még olyan fiókák is születtek, akiknek a szőrét fekete vagy sárga sávok díszítették.
S hát a csillagszemű kisasszonykák?
Azokért már kamaszkorukban bolondultak az egér-­legénykék, mert rózsaszínű volt a szemük, mint az angóra nyulaknak. Még az is megtörtént, párbajt vívtak miattuk, illetve értük.
Lehetett tudni, hol született piros szemű egérke, mert ott a barlangocskát a kertből lopott virágszirmokkal, színes cérnaszálakkal, szalagokkal díszítették föl a mamák.
De egyszer, sajnos, egyik egértelepbe becsapott az istennyila. Olyan csúf, egyszínű fiókák születtek – fiúk és lányok vegyesen –, hogy sírtak a szülők, s eldugdosták őket a legmélyebb egérlyukakba.
Túlságosan hosszúra nőtt ezeknek az egyszínű egereknek a foga, s már nemcsak rongyot, papírt, puhafát rágtak, hanem marták, harapták a társaikat, cimborái­kat is.
Szemükkel is történhetett valami még születésük előtt, mert bántotta őket a fény s főleg a színek.
Egy tudós kimutatta, valamilyen génhiba okozta a bajt, de őt, mármint a tudóst, életfogytiglan tartó börtönre ítélték.
Úgy elszaporodtak ezek a szürke egerek, – akiket Hosszúfogú Kannibáloknak neveztek a hátuk mögött –, hogy ők lettek Egérországban az urak, pisszenni, bocsánat: cincogni sem merészelt senki előttük.
Plakátokon meghirdették, dobossal kidoboltatták a Kannibálok, hogy mindenki – amikor a gazdasszonyok kenyeret sütnének, s hevítik a kemencét – dobálja bele zöld, piros, kék, lila, rózsaszín ruháját, szandálját, kendőcskéjét, sapkáját a tűzbe, s csak szürke kezeslábasban járhatnak ezután.
Azt is parancsba adták, lehetőleg tartózkodjanak félhomályban, és cincogásukat halkítsák le, ne merjen senki a régi módon cincogni.
Egy kivételt engedélyeztek. Amikor harcot hirdettek a Színes Egerek ellen, akkor a menetelés ritmusára, a roham dübörgésére fülsértő cincogásba kezdhettek.
Összeszedték a győztes csata után a színes tollakat, szalagokat, virágszirmokat, tűzbe dobták azokat, sőt, az egérlyukak, barlangok falára rajzolt ákombákomokat is lekaparták.
Győzött a szürke forradalom, s a Hosszúfogú Kannibálok lelökődték a kamra gazdag polcairól a közönséges egereket, azok csak a hideg betonon tartózkodhattak.
Olyan rémuralmat vezettek be, reszketett még a macska is, nem merte megközelíteni az egértanyát. Megteltek az egérbörtönök azokkal, akik képesek voltak színes nyakkendőt, sálat kötni, különösen a vörös sipka számított főbenjáró bűnnek.
Ami morzsát, szalonnabőrt, sajtkaréjt összegyűjtöttek a szolgák, azt be kellett szolgáltatni, s azt úgy osztották el a Kannibálok, ahogy akarták.
Két formája alakult ki Egérországban az életnek. A robot és a gyűlés.
Munka után a legtágasabb odúba terelték a robotolókat, s estétől reggelig, máskor reggeltől estig gyűlést tartottak, dicsérték a szürkeség szépségét.
Itt a vége, fuss el véle, talán még most is gyűléseznek a szürke egerek a szürkeségről, ha meg nem haltak.
Marci megdicsérte a felolvasott írásokat, írtok ti bátrabb ódákat, ditirambusokat is, mondta, és felolvasta az ő versét, egy rövid, négysorost:
Minden leírt szavam
élőfába eleven oltás.
Ma esztelen sikoltás,
holnap forradalom.*

* Lábjegyzet. A rövid költemény 1960-ban került a Securitate kezébe Kolozsváron, amikor Moyses Mártont letartóztatták. Keletkezési ideje bizonytalan.

(folytatjuk)