A Székelyföldről elszármazott szerző, aki a közelmúltban több éven át a Balassi Kulturális Intézet sepsiszentgyörgyi kirendeltségének vezető tisztségét is ellátta, fáradhatatlanul figyelve a közélet makro- és saját életének mikrotörténéseit (vagy éppen fordítva), sajátságos, hihetetlenül szellemes stílusában nemcsak reflektált rájuk, hanem irányt szabott nekik és tovább is gondolta őket. A nemzet sorsa fölött érzett aggodalomnak éppen úgy helye van itt, mint a külhoni magyarokkal kapcsolatos elmélkedéseknek, a plázák világa által jelzett korcsosulás fölötti méltatlankodásnak pedig éppen úgy, mint a nemzet legkisebb, megtartóerővel bíró alkotóeleme, a család problémáival való érdemi foglalkozásnak.
Lakatos Mihály tárcáinak jó részében a főhőst Ábelnak hívják, és nem véletlenül. Csavaros észjárás, egészséges „paraszti” gondolkodás és magával ragadó, kedves humor (ami olykor gyilkos iróniába csap át) jellemzi a szövegeket. A kiadó azzal a meggyőződéssel adja közre őket, hogy az olvasóknak nemcsak hasznára válnak, hanem nemes időtöltésül, remek kikapcsolódásként is szolgálnak.
A tárcák zöme a Magyar Idők és a Magyar Nemzet című napilapokban jelent meg.
Idézetek a könyvből
„Nem vettük észre, hogy a kommunizmus kényszerzubbonyából szabadulva nem egy új és egészséges társadalmat építettünk fel, hanem a diliház egy másik osztályát. A yippik 1968-ban elkezdett (akkor sikertelen) kísérlete, hogy egy disznót indítsanak elnökjelöltként, mára meghozta gyümölcsét. Igaz, fordítva sült el. Elnöki posztot továbbra sem tölthet be disznó, de a társadalmat sikerült kondává változtatni. Amelyet ide-oda terelgetnek a fogyasztói társadalom változó minőségű legelőin, addig a napig, míg köpcös legények meg nem ragadják a fülét és a farkát.”
„A véleményszabadság egyébként ma már úgy értendő, hogy a véleményed lehetőleg legyen szabadságon, ha éppen keresik.”
„Kisdiákként nem volt szembeszökő számára, hogy a tankönyv ellenség és ellenség között is különbséget tesz. Egyrészt jött az elfogadható keretek közt és célokért, mondhatni gentlemanként gyilkoló ellenség: a rómaiak. Bár ők is derekasan kaszabolták a dákokat (a vitéz Decebal királyt például Traianus légiósai hajszolták öngyilkosságba), ez inkább amolyan elkerülhetetlen és szükséges rosszként jelent meg, amire azért volt szükség, hogy aztán a felek összebútorozhassanak, és végrehajtsák azt a genetikai csodát, aminek a végén egy új nemzet jelenik meg a történelem porondján. (Szegény dákok olyan gyorsan beolvadtak a világhódítók családfájába, hogy idejük sem volt bár egyetlen szavacskát átmenteni a román szókincsbe…) Ezzel szemben a másik típusú ellenséget már egyértelműen eltiporni, pusztítani kellett éjszakai álruhás támadásokkal, karóba húzással, vagy ha úgy hozta a sors, kődobálással (lásd Károly Róbert szomorú kudarcát a posadai szorosban). Ők voltak a magyarok, a tatárok és a törökök. Őket feltehetőleg azért fogadták olyan mogorván, mert nem nászutazásra jöttek, és genetikai szempontból sem számolt velük senki.”
„Mindig irigyeltem a földönkívülieket, amiért ilyen csodálatos és gazdag civilizációra lelnek itt, amikor ellátogatnak hozzánk. Bezzeg mi bárhová megyünk, mindenütt csak kietlen pusztaságot és kőzetmintákat találunk.”
Könyvbemutató szerdán 18 órától a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban.
