Európa nagyvárosai főtereinek turistaszezonban elengedhetetlen kelléke a fiáker. Nem összetévesztendő a konflissal, utóbbi egylovas könnyű bérkocsi, kétszemélyes utasüléssel, míg a fiáker kétlovas fogatú, rugós karosszériájú, lehajtható ernyővel felszerelt, két egymás felé fordított üléssorral ellátott sétakocsi. Gyönyörű paripák húzzák a pompás, amúgy kinézetében igazi régiségnek tűnő alkalmatosságot, az egyenruhás kocsisok egyben a kasszás szerepét is betöltik. A sétakocsikázás ára meglehetősen borsos, álldogálnak is sokat egy helyben a fiákerek állomáshelyükön. Ilyenkor lehet alaposan szemügyre venni a kocsit. Csodálni rajta a hibátlan festést, a bőrrel bevont üléseket, a kényelmes utazást biztosító felfüggesztést és a fémráf helyét átvevő gumiköpenyt a küllős fakeréken. Na, ennyi még belefér a régiségbe, véli a bámész turista, de azon már fölöttébb elcsodálkozik, hogy a fiáker hátsó felén két, forgalmi közlekedésre rendszeresített, elektromos működtetésű lámpa található. Esti fény, féklámpa és kanyarjelző funkcióval! Hiába, na, a forgalom biztonsága felülírja a korhűséget.

A múzeumok a legkülönfélébb tárgyak gyűjtőhelyei. Intézmények is, természetesen, ahol kutatómunka zajlik, a „civil” emberrel mégis többnyire kiállításai révén találkozik. Európa nagyvárosaiban hemzsegnek a múzeumok, de hogy minél több látogatót a maguk portájára vonzzanak, nem elég a legkülönfélébb tárlatokat kínálni a közönségnek: úgynevezett látogatói infrastruktúrát kell kiépíteni. Korszerű mosdóval, kávézóval, ajándékbolttal. Ahol nagyok a termek, pihenőhelyekkel. Ahol hosszúak a folyosók, szemeteskukákkal. Ez utóbbi műfajban találtam valamelyik múzeumban a csúcsok csúcsát. A folyosói szemétgyűjtő nem billenős tetejű ócska műanyag, nem is pedálos megoldású fényes fémtestű volt, hanem – gombnyomásra nyíló, elektromos működtetésű, a fal virágmintás díszítését utánzó mázas kerámiaedény. Két középkori vitéz levetett páncélja közt szerénykedett, ha drót nem kötötte volna össze a falba simuló, szintén virágmintásra festett aljzattal, bárki kiállítási tárgynak nézte volna. Büszke is lehetett önmagára: felnőttek is, gyerekek is csak futó pillantást vetettek a páncélokra, de percekig nyomogatták a zöld gombot, hogy felnyíljon, majd a pirosat, hogy lecsukódjon a szemetes teteje. Hiába, na, a modern világ csodái mindig is überelik a múlt relikviáit.

Idehaza... Idehaza teljességgel másfajta furcsaságai fogadnak az építészeti-műszaki megoldásoknak. Ha csak kedvenc városomat nézem: van nekünk (azaz csak volt, de nem kár a múlt időért) zongorázó járdánk, utcánk, melynek közepén villanyoszlop ágaskodik, lépcsősorunk, melyen két egyforma méretű lépcsőfok nincs, és számos kerékpárutunk, melyek sehogy sem akarnak összeérni. Ha ebből a felsorolásból elhamarkodottan azt a következtetést vonná le a kedves Olvasó, hogy Sepsiszentgyörgy nem jó hely, gyorsan ellent kell mondanom: igenis az, és minden polgára azon dolgozik, hogy még jobb legyen. Honi furcsaságunk non plus ultráját hát nem is a kultúra fővárosának kínálatából merítem, de azért annyi lokálpatriotizmus van bennem, hogy szeretett Háromszékem határait se lépjem túl. Nem ritkaság ebben a röghöz ragaszkodás és uniós uniformizálás közt vergődő országban a múlt és jelen kettőssége, ennek egyik példája, hogy számtalan vasúti átkelőnél ott rozsdállik még a régi, teljes útszélességet átívelő sorompó és a csak fél sávot elzáró leszármazottja is. Azt azonban még sehol nem láttam, hogy a kézi vezérlésű útzárat üzemeltessék ott, ahol elektromos működtetésűt is felszereltek. Hát Erdővidékre menet ebben a csodában is részem volt. Hiába, na, mindenhol jó...

Vagy ezt mondtam már?