Amint azt már kies országunkban megszokhattuk, a tragédiát követően hirtelen előkerülnek a statisztikák, melyek szárazan és kegyetlenül mutatják egy jelenség igazi arcát, annak minden szennyével. Ez alkalommal az állami erdészeten volt a sor, hogy közölje: szó sincs arról, hogy egyedi esettel állnánk szemben. Csak az elmúlt öt évben ez a második gyilkosság, s több erdész került kórházba súlyos bántalmazás miatt. Az állami hivatal 185 munkavégzés közben elkövetett bántalmazásról tud. És ez csak az állam saját háza tája, a magánerdészeteknél történt atrocitásokról senki nem vezet feljegyzéseket. Erre utal az is, hogy az erdők védelméért munkálkodó civil szervezetek tudomása szerint a megvert erdészek száma eléri a hatszázat, s hatan vannak azok, akik nem élték túl a fatolvajokkal való találkozást. A „munkavégzés” alatt erdészek esetében törvénytelen erődkitermelés vagy fa szállításának tetten érése értendő, amit gyakran az egységes segélyhívóra küldött bejelentés is kísért. Nem mellékesen szintén a civilek és egyes tényfeltáró portálok értesülései szerint a környezetvédő mozgalmárokat is előszeretettel agyabugyálják el az idegesebb, fejszét-druzsbát tilosban járató favágók. A számoknál maradva még ide kívánkozik a Recorder tényfeltáró portál által összeszedett adat, mely szerint a bíróságra kerülő súlyos falopási esetek mindössze két százaléka zárul elmarasztaló ítéltetettel.

Természetesen lehet vitatkozni azon, hogy mely adatok állnak közelebb a valósághoz, de ez alighanem felesleges. Minden adat azt az évek óta kialakult véleményt erősíti, mely szerint Románia erdeiben láthatatlan háború zajlik hús-vér áldozatokkal. És a jelek szerint már a tragédiák sem elegendőek ahhoz, hogy az ország vezetői végre a sarkukra álljanak és nekilássanak a rendteremtésnek. Ha más miatt nem is, legalább a hivatásukért életüket adó erdészek iránti kegyeletből.

Igyekeznek a civilek is, a máramarosi tragédia után éppen felvonulni készülnek, és újra szigorú ellenőrzéseket követelnek: az erdők műholdas megfigyelését, kamerákat, GPS-rendszereket gáterekhez és így tovább. Noha törekvésük dicséretes, de ebben a háborúban az ágyúk ellen virággal való rohammal ér fel csupán.

A feladat, persze nem egyszerű, hiszen csak végtelenül együgyű ember hiheti azt, hogy ilyen ipari szintű rablás, rombolás lehetséges lenne a hatóságok bűnrészessége nélkül. Kivételek minden bizonnyal léteznek, a falusi őrsön szolgáló rendőr helyzetét is meg lehet érteni, aki két-három munkatársával, esetleg pár erdésszel az oldalán kellene hogy felvegye a harcot egy alaposan felkészült bűnszövetkezet ellen. Amely ráadásul az évek során az államigazgatás egészen magas szintjéig nyúló kapcsolatrendszert is ki tudott építeni, enélkül ugyanis elképzelhetetlen ezen a szinten űzni az ipart.

Kétségtelen: gigászi harc ez, amit a politikumnak, a hatóságoknak és az igazságszolgáltatásnak együttes erővel kellene megvívni, ha legalább elfogadható eredményt akarunk elérni az erdőirtás visszaszorításában – mert a pusztítást teljesen leállítani képtelenség. Ráadásul ezt a harcot nem lehet lokális, kis csatákkal elintézni, a jelenség az ország minden erdős vidékén él és virágzik. Különösebben derűlátóknak azért nem érdemes lennünk. A hazai erdők letarolása egyidős a rendszerváltásnak csúfolt rablókapitalizmussal, ami 1990 óta birtokba vette az országot, és ami a jelek szerint egyhamar nem is szándékszik elengedni azt. Elég csak a politikum java részére gondolni, mely minden egyes tragédiánál, súlyos leleplezésnél szorgosan méltatlankodik és ígérget, majd kényelmesen hátradől és elfelejti az egészet. Az eseményeket szemlélő egyszerű polgár pedig nem bírja elhessegetni a gondolatot, hogy a méltatlankodó ígéretszegők talán a maguk során szintén a sötét oldal árnyékból kommandírozó tisztjei.