Beszélgető-/faggatótársa, Szonda Szabolcs huszon­éves ismeretségük okán kérdezte indulásáról (költői pályafutását nagyon hamar abbahagyta, és nem is bánja: „zseniális kínrímíró voltam” – ismerte be Miklóssi Szabó István), a próza­írás terén megtett hatalmas ívéről a korábbi telített, kacifántos fogalmazástól a mostani ütős, rövid mondatszerkesztési stílusig („megvívtam harcomat a prózával, régen hozzám járt a barokk tanulni, kínkeserves munka volt”), történetei szélsőséges jellegéről („ha egy tézis nem találja meg a helyét egy végletben, az nem érdekes”), írásbelisége kulisszatitkairól („nem tudok hozzányúlni egy anyaghoz, amíg nem él bennem, bár néha teljesen más utat követelnek a történetek”, vagy másképpen „a szöveg íratja magát, az első oldal után az író már rabszolga, aki addig dolgozik, míg a végére nem ér”), a Facebookon futó könyvajánló sorozatáról (Olvaskola néven 2016 óta írja rövid recenzióit annak okán, hogy „annyi hülyeség van a neten, tegyünk fel valami normálisat is”). Új könyvére rátérve Miklóssi Szabó István elmondta, a Testfüggőség két novellaciklusában – kis túlzással – ugyanazt mondja el más-más történetekkel: az első ciklus a valóság tagadásáról szól, olyan helyzetekről, melyek hatásukat csak később érzékeltetik, de sorsszerűen tragédiához vezetnek, a második ciklusban pedig „kellett egyfajta tükröt tartani, bár ott is kellett a felszabadulás”. Ízelítőül a könyvhöz Porzsolt Erzsébet színművész tolmácsolásában felvételről hangzott el két novella.