Bodó Viktor: Ledarálnakeltűntem — jelenet a Katona József Színház tegnap esti előadásából
1. A FESZTIVÁL. A színházi találkozók hosszú s egyre gyarapodó sorában különleges helyet foglal el az Andrei Mureşanu Színház által szervezett TAMper2 című rendezvény. Nem monstre seregszemle ítészek hadával és címekkel és díjakkal, csupán bemutatkozásra, összehasonlításra lehetőséget adó előadás-sorozat. Két rendező a meghívott, kik valamiben nagyon különböznek: nemzetiségükben.
Egyik magyar, másik román — és ez a legjellemzőbb, ettől egyedi a TAMper2. Két különféle kultúrkörből, két külön színházi világból érkeznek, egyéni indíttatásaik különbözősége mellett ez nagyban meghatározza látásmódjukat, színházi felfogásukat. És valamiben nagyon hasonlítanak is egymásra: sajátos világot alakítottak ki, meghatározót. Az idei meghívottak — Gianina Cărbunariu és Bodó Viktor — ezeken túl még abban is hasonlatosak, hogy mindketten nem csupán rendezői, de többnyire dramaturgjai vagy éppenséggel szerzői is előadásaiknak.
2. A NÉZŐK. Párbaj a nézők örömére címet adtam a színházi találkozó beharangozójának. A párbaj ugyan sántít, hiszen nem díjazásos a fesztivál, viszont kétségtelenül a nézők örömére szolgál. Olyan előadásokat nézhet ezúttal meg a színházlátogató, melyeket Budapesten vagy Bukarestben is kevesen (Cărbunariu és Bodó is előszeretettel dolgozik kis társulatokkal, hiszen a kísérletezésre ez adja a legjobb keretet). És a színházlátogató kifejezésnél hadd időzzünk kicsit. A teátrumot fogyasztó sepsiszentgyörgyiek körében van egy jelentős csoport, mely minden előadást követ, legyen az román vagy magyar nyelvű. Ők tökéletesen biztosítják az átjárhatóságot a két színházi világ között — természetesen, e színházi találkozó folyamán is ott ültek estéről estére a szűknek bizonyuló nézőtéren (talán ez az egyetlen árnyoldala a fesztiválnak, a meghívott rendezők stúdió-előadásokkal jelentkeztek, és bizony szép számmal akadtak, kik nem nyerhettek bebocsátást Thália templomába). És van egy réteg, mely csak ritkán jár színházba, a mi két társulatunk előadásait elvétve látogatják — közülük számosan jelentkeztek most. Mintegy bizonyságképpen, hogy a kőszínházak kínálatán kívül másfajta színjátszásra is lenne igény.
3. A PÁRBAJ. Rendezők, kik dramaturgjai vagy éppenséggel szerzői is előadásaiknak. A fesztiválon Cărbunariu és Bodó is saját szövegkönyvből, illetve átiratból készült előadásokkal jelentkezett. Kettejük közül Cărbunariu az, ki teljesebb képet nyújt. Ihletője a nagy mai valóság, amiről a románok manapság híresek Európában, na nem a hattyúzabálás, az már a múlté, most a prostitúcióra kényszerített lányok módija dívik, ez a központi témája egyik előadásának (mady-baby.edu — és az már-már perverz, hogy a cím a darab szerint Írországban élő románok által működtetett pornó-honlapot takarja). E köré építi a produkciót, s hogy rendező is, az egyáltalán nem válik ártalmára a szövegkönyvnek, a párbeszédeket eleve színpadra írja, rengeteg helyzetkomikumot, szójátékot visz be, és nem idegen tőle a groteszk sem. Képi világa egyszerű, a teret nem zsúfolja díszletekkel. És megteszi azt, mire kevesen vállalkoznak: kiviszi a színházat az utcára. Második előadása (Sado-Maso Blues Bar, nem saját szövegkönyv alapján) jórészt zárt térben — a színház egyik kapualjában — történik, de fontos szerepet kap a külvilág, illetve a színészek gyakorta az üvegfalon túl játszanak. S míg Cărbunariu rendezéseiben ragaszkodik a forgatókönyvhöz, Bodó épp ellenkezőleg, mindent a véletlenre, vagyis színészei improvizációs készségeire bíz. Látszólag, legalábbis. Mert nagyon jól tudja, veszélyes játék, amit űz, a néző tűrőképességének is vannak határai, melyeket lehet ugyan feszegetni, de túllépni nem igazán ajánlott. Kísérletező truppja, a Szputnyik Hajózási Társaság — Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet-Labor nevében hordozza mindazt, amire a produkciójukra beülő nézőnek fel kell készülnie: Bodó szavaival ,,ami biztos, hogy semmi sem biztos". Nincs két egyforma előadásuk, menet közben, a nézőtér reakcióját követve folytatják ilyen vagy olyan irányba. Ismétlem, veszélyes játék, nem mindig jön be. Viszont határozottan jó szórakozási lehetőséget kínál. Még akkor is, ha a fogódzónak használt irodalmi szöveg (most épp Gogoltól a Holt lelkek) nem igazán érvényesül, a darab cselekménye pedig nehezen alakul ki — talán ezért kell a klasszikus dráma, melyet elvileg ismerhet a néző, a folyamatos improvizáció és a laza szövegkezelés ilyen körülmények között felszabadítás az írott szó szabta keretek közül, végletekig érvényesíthető tehát a játék.