Irigy vagyok a szomszédainkra. Sokszor bíráltam őket bizonyos politikai viselkedésük miatt, melyet továbbra is helytelennek tartok, mert az RMDSZ-esek átpolitizált-túlhevült választási diskurzusát táplálták.

De ez nem jelenti azt, hogy ne kellene szomorúan elismerni annak a külpolitikai törekvésnek a tényleges minőségi különbségét, amellyel Magyarországnak – már évtizedek óta – sikerült erőteljesen érvényesülnie a nemzetközi színpadon és rákényszerítenie az európai partnereket, de nemcsak őket arra, hogy Budapestet olyan hatalmi központnak ismerjék el, amellyel tárgyalni kell, vagy amelyet számításba kell venni bármilyen Közép- és Kelet-Európával folytatott vagy azzal kapcsolatos vitában.

Ma egy kicsi ország nagy és agresszív diplomáciából adott példájáról akarok beszélni, mely nagyon közel áll ahhoz a cselekvéshez, amelyet az exkluzivista jókormányzási iskolákban klasszikus definícióként oktatnak. Tudva azt, hogy nem rendelkezik a nagyhatalmi érvek egyikével sem, Magyarország saját struktúrákat alkotott, amelyek által regionális és kontinentális szinten „megkerülhetetlen hatalommá” válik. Egyrészről hozzájárult a Visegrádi Csoport létrehozásához, és jól megkülönböztethető, gyakran nagyon erős és kontrasztos ecsetvonásokkal járul hozzá az illegális migráció elleni, a fehér és keresztény Európa melletti fáradhatatlan érveléshez. Ezáltal sikerült az európai (és aztán a világ különböző, ideológiailag amúgy történelmi hadakozásokban álló, különféle övezetekből származó azonnali és masszív támogatásokkal) politikai színpadra hozni egy identitárius elemet, amelyet – egyáltalán nem súlytalanul – felkínált politikai családjának, az EPP-nek, mely most mélységesen hálás azért az ajándékért, amely lehetővé tette számukra, hogy hiteles érvvel álljanak helyt az európai parlamenti választáson. Erre tart most nagyjából a jobboldal területéhez tartozó összes párt.

Emellett, ezzel párhuzamosan egy másik elvet is igyekeztek érvényre juttatni, nevezetesen azt, hogy esélyegyenlőséget kell biztosítani az EU és a NATO abszolút összes tagállama számára. Így aztán ebből következően ez volt az első ország abban az illusztris társaságban, ahová mi is tartozunk, mely kimondta, hogy teljes mértékben igazságtalan, elvtelen és hamis, hogy csak bizonyos „elsőrangú” tagoknak legyen joguk ultrahasznos kereskedelmi kapcsolatokat kezdeményezni más országokkal – Oroszországgal, Kínával, általában véve az eurázsiai térséghez tartozó országokkal –, a többieknek pedig csak annyi joguk marad, hogy felemeljék a kezüket, amikor egy bizonyos szankciócsomag megszavazására kapnak utasítást. Megszabadultak ezáltal (és saját farvizére vonva más, térségbeli országokat) az amerikaiakkal szembeni kizárólagos alárendeltségtől, ami – jól kigondolva és érvekkel alátámasztva – semmiképpen sem hűtötte le a Washington–Budapest kapcsolatot.

Így jutnánk el ahhoz a helyzethez, melyben Magyarország – az összes kaput megnyitva ezen horizontok felé – hirtelen visszatér a nyugati partnerek egyszerre végtelenül udvarias és irigy figyelmességének körébe, oda, ahol egy évszázadok alatt kinevelt ösztön pontosságával már érzik, hogy az óriási feltörekvő térségekkel folyó hatalmi/kapcsolati csomópont Budapesten épül ki és máris stabilizálódott. Elkerülve, semmibe véve és a jelenleg épülő történelem peremén hagyva Romániát.

Ezért és ebből következően Magyarország egy következő szintre lép, méghozzá ezen érvek erejére alapozva, de – és ezt újra kicsinyes irigységgel telve mondanám – egy fiatal politikusi nemzedék teljesítményére is támaszkodva, amelynek a terepet a világ nagy hatalmi központjaiban, többek között Brüsszelben is előkészítették. Eközben a mieink folytatják a bármiféle esély lerombolásának eleve abszolút önpusztító munkáját többek közt olyan, teljességgel felelőtlen akciókkal, mint amilyen a legutóbbi tömeges „csoportos előléptetése” mindazoknak, akik „kimaradtak” és akiket a pártnak meg kellett jutalmaznia. Verseny alapján történt előléptetés volt, tehát törvényesen fel lehetett tölteni a nagykövetségek teljes gazdasági képviselői állományát. Tették ezt olyan emberekkel, akiket nem sok esélye lesz kirúgni a valószínűleg az összes eddigihez hasonlóan gyáva és impotens következő kormányzatnak.

De térjünk vissza a szomszédaink diplomáciája által mutatott példához. Magyarország Putyin elnök budapesti látogatása előtt egy nappal vétóval blokkolta a NATO egyik, Ukrajnával kapcsolatos közös nyilatkozatát, mert a szövegben nem említették meg azt a „jogfosztást”, amelyet az ukrajnai magyar kisebbségnek kell elviselnie.

„Magyarország nem fogja feladni a kárpátaljai magyar közösséget a geopolitika kedvéért” – üzente a budapesti külügyminiszter, miután hazája megtagadta a tagállamok nagykövetei által összeállított nyilatkozat elfogadását, ezzel tiltakozva az ellen, hogy a szövegbe nem került be néhány, a magyar küldöttség által javasolt módosítás, melyekben azt követelték, hogy Ukrajna a nemzetközi jogrendnek megfelelően tartsa tiszteletben a kisebbségek jogait.

A miniszter azt is mondta, tudja, hogy az ukrajnai magyar közösség 150 ezer tagja „az óceán túloldalán nem olyan fontos, de mi itt élünk Kelet-Közép-Európában, egy magyar ember érdeke is elég ahhoz, hogy kiálljunk érte”.

Vajon „az óceán túloldalán” más jelentőséggel bíró érdekek lennének e nyilatkozat blokkolásának a valódi magyarázatai, mellyel Trump elnök NATO-n belüli barátai, ezekben a politikai karrierje szempontjából feszült pillanatokban azt kívánták volna üzenni, hogy Ukrajna ne engedjen és ha a Képviselőház parlamenti vizsgálóbizottsága elé idézik, akkor a kijevi külügyminiszter tudja, hogy van némi euroatlanti támogatása is? A rossz nyelvek ezt mondják, de nem nagyon tudom elhinni, hogy ilyesmi lehetséges lenne. Sokkal inkább a „faltörő kos” típusú játék folytatásáról van szó, igaz, magasabb szinten, melyet Magyarország bizonyos kulcsfontosságú pillanatokban magára vállal egyedül vagy bizonyos nagy partnerektől érkező összehangolt jelzések alapján. Tudja, hogy megteheti, tudja, hogy rendelkezik a szükséges emberekkel, tudja, hogy végszükség esetén a partnerei megvédik, és – csodába illő módon – szuperelőnyös kamatú gazdasági szerződések is megjelennek, exportpiacok is megnyílnak előttük, és más hasonlók is történni szoktak.

Most pedig, ha már bele kell állni a harcba, Varga Judit asszony, az igazságügyi miniszter azt mondja, hogy hazája nem fogadja el, és ezért blokkolja az EU több évre szóló költségvetésének a finn elnökség által javasolt formáját. Mindezt a saját érdekei nevében, de „a kohézió barátai” országcsoport nevében is, kijelentve: nem akarja, hogy Budapest a következő hét évben, egy rosszul végiggondolt költségvetés alapján, más országoktól elvett és nem közvetlenül kiutalt pénzt kapjon meg, mint eddig. És a magyarországi szép hölgy az ezen új típusú diplomáciára jellemző gyengédséggel arra emlékeztette európai kollégáit, hogy mivel Magyarország benyújtotta az összes tőle megkövetelt bizonyítékot, „már le kellett volna zárni a 7. cikkely alapján Magyarországgal szemben indított eljárást”.

Nagyjából így kell játszani. És nekünk is így kellett volna játszanunk.

Azt hiszem, hogy talán még nem késő azt remélnünk, hogy néhány évtized, egy nemzedéknyi időszak után ki tudnánk mi is nevelni szereplőket a magas szintű nemzetközi bikaviadalok számára. Ha nem, még akkor is van egy esélyünk: szórakozzunk a Tela Viv-es Maria Grapinivel, és szentségeljünk bánatunkban, esetleg még a kucsmánkat is földhöz vágva. De vigyázat, csak finoman és óvatosan, mert sokba kerül, Made in China, vadonatúj, és – Isten őrizz és védelmezz – még meghallja valaki és megharagszik.

Amúgy mit is mondjanak még a diplomatáink?

Hát azt, amit a kárpát–duna–pontuszi bölcsesség csillagzata alatt megtanultak: az a legjobb, ha senkinek sem okozunk gondot, s így az aktív szolgálatból való távozásukig lehet ismételgetni az ősi „nem hallja, nem látja, nem érzi a föld súlyát” mantrát.

Ha egy képen szeretnénk bemutatni, az új gazdák fogalmai szerint nálunk csak ennyire telik.

(Adevărul/Főtér)