Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Moyses Márton élete és tűzhalálaHegedűs Imre János regénye: Az ötödik kerék 18.

2019. december 28., szombat, Irodalom

Most, hogy pénz volt náluk, bebátorkodtak a váróterembe, kérdezték a pénztárnál, mennyi egy jegy Ágostonfalváig. Kiderült, csak egyikük utazhatna odáig a 30 lejjel, így ismét megtörött az útjuk, csak Segesvárig futotta két jegyre.

  • Péter Alpár rajza
    Péter Alpár rajza

Ez is életmentő volt. Megmelegedtek, szundikáltak egy kicsit a vonatban, de a kínzó éhség és szomjúság hamar felébresztette őket. Jancsi akart inni a vonatvécében a csapvízből, de Marci nem engedte, attól vérhast lehet kapni, mondta, ami igazán nem hiányzott nekik.

Maradt a tehervonat. Segesváron három szerelvény állt, ott már kiismerték magukat, tudták, melyik a jó irány. Olyan csukott vagont, aminek nyitva lett volna az ajtaja, nem találtak, egy szerelvény traktorokat szállított, ide bújtak el, a vasszörnyeteg valamennyire védte őket a hideg széltől. Alig akarták elhinni, amikor végre rándult a vonat, s elindultak.

A hátizsákjából elővette Villám a nyers káposztát, abból haraptak egyet-egyet, már csak az állat dolgozott bennük, már csak az éhség és a szomjúság kínját érezték, ez uralkodott rajtuk, marta a gyomrukat, mint a vipera.

– Most sem lesz más iránytűnk, Ko-Va – mondta Villám. – Az alagutak. Segesvár után több alagutat ástak, ha azokon átjutunk, elérjük a szülőföldünk peremét. Ha túl leszünk a Bogáti erdőn, onnan már szinte gyalog haza tudunk menni. Még egyszer gyakorolhatnád az apád mesterségét. Mondj egy miatyánkot, kérjed az Úristent, álljon meg Kőhalomban ez a dübörgő vasborzalom, elmennénk a bátyámhoz, Fricihez, ő segítene, akárcsak Kolozsváron a te nővéred. Igaz, az utóbbi időben nem nagyon törődik velünk, de legalább ennünk adna, kialudhatnánk magunkat, s arra a rövid szakaszra biztos, hogy kifizetné az utat.
Ez esetben más elfoglaltsága akadt az Úrnak, még csak nem is lassított a mozdony Kőhalomban, füttyögtetve pöfögött be velük Brassóba.

Nagy volt itt a jövés-menés, emiatt négykézláb kúsztak végig a vagonok alatt, talpfákon, tört köveken, de senki nem figyelt föl rájuk, s ez volt a fontos. Ismerték az állomást és a környékét, kigyalogoltak az országútra, s integetni kezdtek. Először egy tartálykocsi állt meg, de amikor a sofőr megtudta, hogy nem tudnak fizetni, továbbhajtott. Egy furgon, vagyis duba megállt, mondták, Magyarósig mennének, de nincs pénzük, szegények, árvák.

– Csak Szászveresmartig megyek – mondta románul a sofőr. Rotbav.
– Az is jó lesz, az már közel van.
Beszélgettek útközben, az öreg sofőr elmondta, hamarosan nyugdíjba megy, döcögött már eleget rosszabbnál rosszabb autókon, legtöbbször a rakodást is ő végezte, csinálja ezután más.
– Hát ti hol csavarogtok? Mit kerestek az országutakon?
– Orvosi vizsgára rendeltek minket Brassóba – mondta Ko-Va –, visszafelé már nem volt elég a pénzünk, ezért próbálkoztunk autóstoppal.
– Szivarra vagy pálinkára vertétek el a pénzt?
– Nem ittunk, nem szivaroztunk, mondtuk már, hogy árva gyermekek vagyunk.

Szászveresmarton kiszálltak, a duba jó melege s az öreg sofőr duruzsoló szava életre keltette őket, vártak. Itt nem volt szerencséjük, egymás után hajtottak el a járművek. Egy cigánykaraván tűnt fel az úton tarka lovakkal, cifra ruhában az asszonyok, hatalmas karimájú posztókalapban a férfiak. Nekik is integettek, azok röhögve állították meg a sovány gebéket, még soha senki nem kérezkedett fel a kordélyukra. Villám és Ko-Va nem olyan utat járt, amelyiken kényeskedni lehetett volna, begyúródtak a purdék közé a szekér derekába, még jól is esett a cigánymeleg.

– Híj, milyen bidesek vagytok! – mondta a dádé, aki hajtotta a lovakat. – Ilyen gádzsókat sem pipáltunk még soha. Hol a súlyban jártatok?
– Kórházból engedtek ki Brassóban, mondta Villám, a raktárban büdösödtek meg a ruháink.
– Verjen meg a Devla titeket, ha így tudjuk, nem veszünk fel. Még mondjátok, hogy a cigány bides.

Elérték Mogyoróst, ott elköszöntek, s gyalog nekivágtak az útnak.
Keserű, fájdalmas és édes volt ez a gyaloglás.
Keserű, mert sikertelen útról jöttek.
Fájdalmas, mert tudták, mi vár rájuk. Büntetés, kicsapás, verés, szégyen.
Édes, mert ismét az anyaföldet érezték a talpuk alatt.
Tanakodtak, hová menjenek. Barótra? Az iskolába? Vagy haza, a szülői házhoz?

Ko-Va volt nehezebb helyzetben. Arra gondolt, bizonyára az édesapa állása is megrendül miatta, görbe szemmel néztek a bolsevisták a papokra, most, a fia miatt ráaggatják az ellenforradalmár címkét.
Az otthon mellett döntöttek. Nem voltak olyan állapotban, hogy szembe tudtak volna nézni a diáktársakkal, tanáraikkal, ruhájuk is sáros, mocskos, szakadozott volt, ráálltak hát a nagyajtai útra, s – bármilyen kínos volt – benyitottak a szülőház ajtaján.

A parókia a béke, a jóság szigete. Kovács tiszteletes a hangját sem emelte fel soha, a testi fenyítést pláné még elképzelni sem tudta. De most kiragadta a singet a felesége kezéből, aki éppen varrt valamit, és hang nélkül, szidalom nélkül kezdte náspángolni a fiát.
Nem sokáig. Nagyot sikoltott Julianna tiszteletes asszony, rávetette magát Jancsikára, így szólította mindig, rikoltva, tagolatlanul, alig érthetően kiáltotta a férjének:
– Gondolj, János, a tékozló fiúra! Őt hogy fogadta az apja?

Saját fegyverével győzték le Kovács tiszteletes urat. Ebből a veremből nem tudott kimászni. Számtalanszor hirdette a híres bibliai példabeszéddel a megbocsátás szépségét a szószékről, és most mekkorát bukott. Nagyobb bukás ez, mint a fiáé.
Kiesett a kezéből a sing, karjait leengedte, háta begörbült, s rogyadozó térdekkel vonult be az irodájába, ahol fogadni szokta a híveit, kézbe vette a Bibliát, de nem nyitotta ki, letette az asztalra, ráhajtotta a fejét, könnyezett. Némán sírt, vizes lett a szent könyv, vizes lett az asztalterítő, nem törülte le, egyedül volt, úgy érezte, elhagyta őt az Úr.

Túlfelől, a másik szobában a felesége tetőtől talpig lecsutakolta csemetéjét, tiszta ruhát adott rá, megetette, mint egy csecsemőt, vastag, puha takaróba bugyo­lálta, lefektette, s a paplant a testén végigsimította. Visszakapta az elveszettnek hitt fiát, s ez kárpótolta mindenért. A világ nagy bajai soha nem érdekelték, szíve, lelke, gondolata a családja körül keringett.
Moyses Mártont nem bántotta senki. Nem volt apja, aki megverhette volna. A nagyanyja bénultan feküdt az ágyban, a nővére, Piroska és a húga, Éva végezték a házkörüli munkát.
– Hát te hazajöttél? – kiáltotta, vagy inkább sikoltotta Éva.
– Úgy látszik, megéhezett a tekergő – zsémbelt az ágyból a nagymama.

Villámot senki nem tudta szóra bírni. Leült az asztal mellé abban a szobában, ami télen konyha is volt, ebédlő is volt, amit fűteni tudtak. Piroska mindent az asztalra tett, ami a háznál volt, s állva nézték, hogy eszik Marci. Rágta, tépte, marta a kenyeret, a darab szalonnát sem aprította föl, úgy harapta, mint a kutya, eltüntette a maradék hideg puliszkát, ahhoz hozott neki a húga egy csupor írót, savanyútejet, mohón itta, folyt le a szája szélén, aztán úgy, ruhástól belevetette magát az ágyba, s aludt másnap reggelig. Nehezen oldozták ki a testvérei a bogra futott cipőfűzőt, lehúzták a sáros bakancsokat, hogy azok ne mocskolják be az ágyat, akkor látták, Marci mindkét lába lila, szederjes, téglát melegítettek, azt nyomták a talpának. Ő, mintha meghalt volna, semmit sem érzékelt abból, ami körülötte történik.

Hiába zárták ki a világot, hiába estek a kegyetlen útról jött vándorok mély delíriumba, másnap délelőtt futár jött Barótról, a líceum vezetősége értesítette őket, azonnal jelenjen meg a két diák a tanári konferencia előtt.
A hírük megelőzte őket, többen látták a két vándort már az országúton. A faluban, amikor végigmentek a főutcán, köszöntek a szembejövőknek, de senki sem fogadta. Mintha kísértetek lettek volna, lúdlábú lidércek. Hallucináltak az emberek a félelemtől, elveszítették józan paraszteszüket.

– Hazatértek a szökevények – suttogták, s adták tovább a hírt. A tűz terjed ilyen gyorsan a szalmafödeles házak tetején.
Kovács János az édesanyjával jött, Marcit a nővére kísérte el. A titkárság melletti várószobában ültek le, szoborrá merevültek, némán hallgattak, mintha nem ismerték volna egymást.

Az igazgatóság kihirdette, az utolsó óra végeztével senki ne menjen haza, súlyos fegyelmi ügyben röpgyűlés. Akik nem tartózkodtak az iskolaépületben, azokhoz futár szaladt, mindenkit berendeltek. Mielőtt behívták volna Moyses Márton és Kovács János tanulókat, Eigel Ernő, az igazgató szólt az egybegyűltekhez:
– Kedves kollegák! Nehéz napokat, órákat él át az intézetünk. Úgy látszik, a nagy megpróbáltatások ideje jött el. Amint tudják, a megszökött négy diák közül kettő a tegnap visszatért, berendeltem őket, és én arra kérek mindenkit, mondjon véleményt, ami alapján ítéletet hozunk. Az nem kétséges, hogy mindkettejüket kizárjuk az iskolából, sokkal jobb, ha külső beavatkozás nélkül cselekszünk, őrizzük meg a líceum viszonylagos függetlenségét. Az ítélet bizonyos védelmet jelent a tanári kar számára, az idézne elő katasztrófát, ha ránk sóznák a legnagyobb bűnt, azt, hogy fraternizálunk az ellenforradalmárokkal. Mielőtt tehát behívjuk a két tanulót, hozzuk meg az ítéletet. Ismétlem, a döntés nem lehet más, csak az exmatrikuláció. Nehogy azt higgyétek, hogy kőből van a szívem. Sajnálom ezeket a megtévedt gyermekeket. Arra se gondoljon senki, hogy ez felső utasítás. Éppen azt kell megelőznünk, nehogy még súlyosabb büntetés szakadjon a nyakukba. Intézzük el magunk között, amit el lehet intézni, valaha a híres kollégiumok igazi autonómiát élveztek.
Hosszú, kínos hallgatás után egy-két hozzászólás hangzott el, inkább aggodalmak, mint dühös kirohanások, mindenki tisztában volt azzal, hogy Moyses Mártont és Kovács Jánost ki kell csapni. A baróti gimnázium megmentése a cél.

S akkor Bodor Levente, a számtantanár kért szót:
– Tudom, kedves kollegák, hogy labirintusban tévelygünk, tudom, hogy nincs kiút, de én előre jelzem, hogy a szavazásnál tartózkodni fogok. Ezt meg kell indokolnom anélkül, hogy rokonszenveznék az ellenforradalommal. Moyses Mártonra nem kell külön felhívnom a kollegák figyelmét, zsenialitása közismert, nem ok nélkül nevezik ifjú Bolyai Jánosnak. Különleges vonása személyiségének az, hogy nemcsak kiváló matematikus, hanem a nyelv, a költészet ifjú mestere, a verselés éppen akkora szenvedélye, mint az atomfizika vagy a biológia. Vajon helyesen cselekszünk, ha meggondolatlan tette miatt elzárjuk előle a tudományok, a művészetek útját? Vajon érdemesek vagyunk a pedagógus címre, ha megakadályozzuk, hogy ezek a csodálatos képességek kibontakozzanak?

Kínos csönd követte Bodor Levente szavait. Féltek. A tanárok jobban féltek, mint a várakozó két diák.
Ebben a légkörben szavazott a tantestület. Egyetlenegy tartózkodás kivételével mindenki a kicsapás mellett döntött. Behívták a fiúkat, a légkör elviselhetetlen lett, most szembesültek először a két szökevénnyel. Az igazgató rekedtes, tompa hangon szólította fel Moyses Mártont arra, hogy tegyen vallomást, mondja el, hol voltak, mit csináltak. Tettük nem magánügy többé, az egész iskola sodródott veszedelembe miattuk.
Moyses hallgatott. Lehajtotta a fejét, mint a bivalyok, ha megvadulnak, s nem volt hajlandó megszólalni. Tudta, ha igazat szól, tanárai baját gyűjti meg, s hazugságra képtelen volt.
– Beszélj te, Kovács János, ha ez a megátalkodott fiú nem hajlandó kinyitni a száját. Pedig, ahogy sejtjük, az egész vakmerő vállalkozásnak ő lehetett az eszmei szerzője.

– Mi négyen – mondta Kovács Jancsi – összetanakodtunk, hogy részt veszünk Magyarországon a forradalomban.
– Az ellenforradalomban – dörrent rá az igazgató.
– Szóval mi pénzt gyűjtöttünk, éjszaka kiszöktünk a bentlakásból, vonatra szálltunk, s Érmihályfalván nekivágtunk a határnak. Józsa Csaba és Bíró Benjamin előrement, mi eltévedtünk, s visszajöttünk ide. Két társunkról nem tudunk semmit. Ez történt.

Még ez a szaggatott, hiányos beszámoló is megrázott mindenkit. Szegény gyermekek! S most magyar iskola magyar tantestülete kénytelen a saját húsába vágni.
Nagy tekintélyű, nagy tudású pedagógus volt Eigel Ernő, látszott, hogy megviseli az eset, a bal arcán rángatózni kezdett egy idegszál, haja a szemébe hullott.
– Elmehettek – mondta. – Az ítéletet holnap írásban kézbesítjük. Tovább nem tartózkodhattok az iskola területén.
Másnap gyorsfutár vitte a hírt a két családnak, a két szökevény nem tagja többé a baróti líceum iskolaközösségének.

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint lesz-e előrehozott parlamenti választás idén?







eredmények
szavazatok száma 219
szavazógép
2019-12-28: Kiscimbora - :

Versek

2019-12-28: Irodalom - :

Illyés Gyula: Koszorú