Itt kékül meg a kezed
s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.
Nincs másik idő, mely befogadna,
másik ország, mely nevet adna:
ideköt

idegszálaival a szél,
pamutszálaival a köd,
s a végső türelem is ideötvöz.
Elsüllyedt szekértengelyek
forgatják ezt a földet
tavaszba,
nyárba.
A szőlőkarókkal kivert hegy:
Szent István ittmaradt koronája.
Hallgasd,
a tolongó űri zaj:
csikónyerítés, patadobaj.
S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.
Ezer esztendő törik szét velük:
Hunyadi László nyakszirtje, válla –
Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé,
vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé
földed nyomorúsága.
Mint húsban vándorló szilánkot,
hordod magadban romjait;
s ha már sebesülésed ideköt,
ideköt gyógyulásod is.
Feküdj bele a sárba,
borona-rücskös tüske-ágyba,
nevess vagy vicsorogj –
Ölelni másutt is ölelhetsz,
de ölni csak itt maradt jogod.