Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

KiscimboraA négy évszak

2020. január 11., szombat, Kiscimbora

Cseh mese
 

  • Szabó Kincső rajza
    Szabó Kincső rajza

Valahol messze, nagy erdő aljában, volt egy kicsi házikó, abban lakott egy özvegyasszony a két leányával, Klárával és Laurával. Szép volt Klárika, a haja olyan ragyogó szőke, mint az olvasztott arany, csak úgy szikrázott, ha rásütött a napsugár. Gömbölyű arcocskája piros volt, mint a rózsa, szeme kék, mint az árvácskáé.

Annál csúfabb volt a másik leány! Mérges, irigy természetű. De az anyjuk mégis Laurát szerette, Klárikát meg alig szenvedhette. De Laura sem szerette ám Klárikát, s mind azon törte a fejét a gonosz testvér, hogy s mint tüntethetné el a háztól Klárikát, akinek szépségét, jóságát erősen irigyelte.

Mi s mi nem jutott az eszébe, egy zimankós, hideg téli napon, amikor a ház előtt halomban állott a hó, s az ereszről csüngöttek a vastag jégcsapok, azt mondja az anyjának:
– Anyám, én ibolyát szeretnék ma!
– Ibolyát – csodálkozott az anyja – ilyen időben?! Te talán álmodsz, kislánykám, hiszen egy szál nem sok, annyi virág sincsen az erdőben.

De Laura csak tovább is makacsul kiabálta:
– Nekem ibolya kell! Klára hozzon az erdőből ibolyát nekem!

Addig beszélt, amíg az anyja is beleegyezett, s Klárát úgy, ahogy volt, vékonyka ruhájában elindították az erdő felé.
– Haza ne gyere ibolya nélkül, mert becsapom az ajtót az orrod előtt! – kiáltotta utána Laura az ajtóból, amikor nekiindult nagy búsan az erdőnek.

Amint ment, mendegélt a fenyőfák között, csak úgy dobogott a szíve a félelemtől, hátha kiugrik a sűrűségből egy nagy, éhes farkas és széjjeltépi. De lám, egyszerre csak vidám madárdalt hallott: egy kismadár ugrált egy száraz ágon, fütyörészett, csirikolt, s olyan kedves volt, hogy Klárika el is felejtette egy pillanatra bánatát. A madár röppent mind elébb, elébb, Klárika ment lassan utána, s hát egyszerre mit lát? Nagy fényes tűz világította meg az erdőt nem messze, s a madár éppen arrafelé repkedett. Nem sokat tépelődött, hanem odasietett a lobogó tűzhöz, s majd elállott a szava a csodálkozástól, amikor tizenkét furcsa embert pillantott meg mellette. Háromnak közülük hosszú fehér szakálla volt, s hófehér volt a ruhájuk is, a másik három aranyszakállú s zöld ruhájú volt. A harmadik csapat ezüstszakállú és sárga ruhájú, a negyedik fekete szakállú és bíborruhájú volt. Abban mind egyformák voltak, hogy nyájasan és kedvesen fogadták Klárika félénk köszönését.

Egyik közülük, akinek meg volt fagyva hátul a haja, Klárikához közeledett s megszólította:
– Hol, merre jársz itt ebben a fagyos időben, te kislány?
Klárika félénken válaszolta:
– Nekem ibolyát kell szednem a testvéremnek, s addig nem szabad hazamennem, amíg nem találok; ó, engedjék meg nékem, hogy megmelegítsem a kezemet a tűznél!

A fehér szakállú ember erre odafordult az egyik bíborruhájú emberhez.
– Ibolyát csak te adhatsz, Május testvér. Nem segítenél ezen a kisleányon? Hiszen megfagy ebben a hidegben, s éjszaka még hidegebb lesz, mint most.
– Hogyne segítenék rajta! – mondta a bíborruhás Május mosolyogva, aztán kivette a fehér szakállú ember kezéből a vesszejét, s jól megpiszkálta vele a tüzet.

Ebben a pillanatban eltűnt a jég a fákról, zöld levelek bújtak elő, az ágakon trillázva énekeltek a madarak, a hó helyett rengeteg virág bújt elő, s Klárika egy perc alatt annyi ibolyát talált, hogy alig fért a markában.
Aztán megköszönte illendően a jó öregeknek nagy jóságukat, elbúcsúzott tőlük, s gyorsan indult hazafelé.
Hej, volt nagy csodálkozás, álmélkodás, amikor hazaért. Az anyja is meg Laura is már örvendeztek, hogy sohasem kerül haza az erdőből, s lám, de hamar hazajött!
Laura szagolgatta nagy mérgesen az ibolyát, de még rosszabb volt Klárikához, mint azelőtt. Másnap reggel azt parancsolta Klárikának, hogy rögtön induljon útnak, s addig haza ne merjen térni, amíg szamócát nem szedett neki.

Klárika ismét nekiindult a homályos erdőnek, de alig indult meg, hát a kismadár ismét ott csicsergett, ugrált előtte, amíg csak megint fel nem ragyogott a tegnapi tűz fénye. A tizenkét emberke csendesen üldögélt most is a tűz mellett, s amikor odaért, Január testvér megfogta a kezét, s így szólt hozzá nyájasan:
– Miért jöttél ismét, szegény kislány, ide? Hiszen láttad, hogy a Jégkirály uralkodik most az országban, nagyon kemény ám a keze annak.
– Azért jöttem ide, jó bácsikám, mert a testvérem szamócát akar enni. Sokat szedtünk tavaly júniusban az erdőben, de hol találjak ilyen hideg időben?

Január testvér ekkor az egyik sárga ruhás emberhez fordult.
– Szamócát csak te adhatsz, Június testvér. S azzal a sárga ruhás ember mosolyogva elővette a pálcáját, amellyel jó erősen megpiszkálta a tüzet.

Hát egyszerre lombosak lettek a fák, piros bogyók lógtak a bokrokon, s a bokrok tövében csak úgy mosolyogtak a piros szamócák.
Klárika szorgalmasan nekilátott a szamócaszedésnek, s nemsokára egy egész köténnyel szedett az édes gyümölcsből. Aztán megköszönte nagy hálálkodással a hozzá való jóságot, elbúcsúzott tőlük, s nagy sietve indult hazafelé.
A rossz asszony meg Laura örültek, hogy Klárika nem tér többet vissza, mert sok időt töltött el a szamóca szedésével, s amikor meglátták, hát majdnem megpukkadtak a méregtől. Laura még meg is szidta Klárikát, hogy ilyen sok időt töltött el a szamóca szedésével, aztán ímmel-ámmal megette a nagy kötény szamócát.

Alig hajnalodott másnap, már felébresztették nagy hangosan Klárikát, hogy rögtön menjen az erdőbe és szedjen édes almát.
– Olyan hideg van, édesanyám! – szólt Klárika remegve, s könyörgött, hogy ne küldjék el ilyen időben. De a gonosz asszony meg Laura csak ennyit mondott:
– Rögtön készülj és menj!

Klárika nagy búsan felöltözött s kiment ismét egyedül a havas erdőbe. A kismadár édesen aludt egy ágon, amikor odaért. Helyette egy kis erdei egér bújt elő egy odvas fából, s így szólt hozzá:
– Csak kövess engem, akkor megtalálod barátaidat.

Ment is szaporán Klárika, s nemsokára ismét ott volt a lobogó tűz mellett, ahol barátságosan tekintettek rá a testvérek, s megkérdezték, mi jóban jár.
– Almát akar a testvérem enni, s addig nem mehetek haza, amíg nem találok – felelte Klárika.
– Almát? – mondotta jóságosan Január testvér. – No, Szeptember testvér, most rajtad a sor, adj almát a mi kis barátunknak.

Szeptember rögtön fogta a vesszőt, megpiszkálta a tüzet, hát a hó helyett sárguló levelek hullottak a földre, érett bogyók kandikáltak a bokrok levelei közül, egy almafa pedig, édes gyümölccsel megrakodva, gazdagon ott állott éppen Klárika mellett, aki lecsüngő ágairól rögtön tépett kettőt. Szeptember kihúzta vesszejét a tűzből, s mire Klárika felpillantott, a fákról jégcsapok lógtak ismét, a sárguló levelek helyén fehér hó csillogott.
Laurát majd megette a méreg, amint meglátta Klárikát s a gyönyörű két almát. Kikapta a kezéből, hamar megette, s nagy dühösen így szólt Klárihoz:
– Add ide a fejkötőmet meg a kabátomat!

Hamar felöltözködött, s csak annyit mondott az anyjának, hogy ő is almát akar szedni, mert amit Klára hozott neki, az nem elég finom. Hiába könyörgött az anyja, hogy ne menjen el ilyen zimankós időben, kipenderült az ajtón, s elsietett azon az úton, amelyen Klárika haladt tegnap.
A madár őt is meglátta az ágról, de nem kezdett énekelni, mert megijedt Laura csúnya és irigy arcától. Sokáig ment, mendegélt a fagyos havon, s bosszankodott, hogy semerre se látott almafát. Egyszerre csak nagy világosságot pillantott meg, odasietett, hát ott ült a tizenkét ember a nagy tűz előtt. Mogorván köszönt nekik, s anélkül, hogy megkérte volna őket, odatartotta a kezét, hogy melegedjen.

– Miért jöttél? – kérdezte őt Január testvér.
– Semmi közötök hozzá! – felelte gorombán Laura.
Az öregember nem szólt semmit, csendesen megpiszkálta a tüzet, s egyszerre sűrűbben kezdett hullani a hó, süvített a szél.

Bezzeg megijedt most Lau­ra, elkezdett sírni nagy keservesen, s indult hazafelé. Ment, ment egy darabig, de aztán megbotlott egy nagy jéggöröngyben, elesett, s a sűrűn hulló hó rögtön betemette.
Otthon alig várta már a gonosz asszony a leánya jövetelét, de telt-múlt az idő, kezdett sötétedni, s még sehol nyoma se volt Laurának. Megindult nagy sírva az asszony, hogy keresse meg a leányát, ment s meg sem állott, amíg a nagy tűzhöz nem ért. Hozzá is nyájasan szólt az öreg Január, de ő éppen olyan mogorván válaszolt nekik, mint a leánya. Nem szólt semmit se az öreg, csak megpiszkálta nagy csendesen a tüzet, s hát úgy hullott a hó, hogy az asszony azt se tudta, merre kapja a fejét. Indult volna ő is haza, igen ám, de azt se látta, hová, merre menjen, s addig szaladgált, amíg csak el nem temette őt is a hó.
Klárika várta, várta egy darabig az anyját meg a testvérét, s amikor látta, hogy nem jönnek, megsiratta őket, s egyedül lakott tovább is a picike házikóban.

A négy évszak minden évben pontosan eljött egymás után, s elhozták neki az ajándékaikat: virágot, gyümölcsöt, bogyókat. Csak a fehér szakállú ember nem hozott ajándékot, hanem csodaszép meséket mesélt neki a lobogó tűz mellett.

Telt-múlt az idő. Klárika nagyleány lett, s egyszer csak ki toppant be hozzá? Egy deli szép királyfi, aki hallotta hírét az ő szépségének, jóságának. Ez a királyfi feleségül vette Klárikát, s még mai élnek, ha meg nem haltak.

Hozzászólások
Szavazás
Tart-e a koronavírus-járvány második hullámától?







eredmények
szavazatok száma 258
szavazógép
2020-01-11: Irodalom - :

Hegedűs Imre János regénye: Az ötödik kerék 20. (Moyses Márton élete és tűzhalála)

Néhány hét múlva azt is javasolta Gyuri, jöjjön el Marci vasárnaponként a szakszervezeti házba, ott a híres író, Molter Károly bácsi vezeti a Salamon Ernő Irodalmi Kört, a legjobb fejek oda járnak.
2020-01-11: Kiscimbora - :

Versek

Csoóri  Sándor: Hókutya
Csináljatok hóembert,
Én csinálok hókutyát.
Hosszú szőrű komondort,
Amilyen még sosem volt.
Így gondolom, úgy gondolom,
Kész is már a komondorom.
Szájában jégcsap,
Csont helyett azt kap.