Nagy D. István
Ion Luca Caragiale valószínűleg elégedetten csettintene az aktuális – tulajdonképpen már kormányváltást követően kialakult – bukaresti politikai állapotok láttán. A tizenkilencedik századi romániai közállapotokat művein keresztül oly szemléletesen láttató drámaíró számára is aranybányát jelentene az a katyvasz, amit szociáldemokrata–liberális szembenállás, hatalmi harc képes kitermelni szinte naponta.
Kezdjük talán Ludovic Orban és kormánya teljesítményével, amelynek kulcsszava mostanra a ha, legyen szó a gyermeknevelési pótlék, a nyugdíjak vagy éppen a pedagógusok bérének emeléséről. De hasonló totojázás figyelhető meg nagyjából minden kapcsán, ami az ország irányítását, fejlesztését illeti. A bizonytalankodásuk valahol érthető, hiszen idén még mindig az elődök által hátrahagyott – és újabbakkal kiegészített – pénzügyi aknamezőkön kell lavírozniuk, ráadásul kisebbségben, a parlamentben ugyanis az ősellenségnek kikiáltott Szociáldemokrata Párt határozza meg a játékszabályokat. A felelősségteljes viszonyulásnak ható nagy óvatosságot ugyanakkor eléggé beárnyékolja, hogy közben adott kérdésekben – így például a polgármesterek két fordulóban történő megválasztása – úgy viselkednek, mintha ezek nélkül az ország jövője kerülne veszélybe, és képesek még a bukásukat is megkockáztatni. Közelebbről vizsgálva ugyanakkor, pont ezek a lépések mutatják azt, hogy nincs itt szó semmilyen aggodalomról, felelősségtudatról, csak nagyon is ügyesen felépített taktikázásról, amely végül elvezethet a sokszor hangoztatott célig, az előrehozott választásokig.
El ne higgyük ugyanakkor, hogy a liberálisok egyedül vannak ebben a táncban. Az, ahogyan a Szociáldemokrata Párt kapva kapott az alkalmon, hogy a kormány ellen benyújtandó bizalmatlansági indítványt pont az említett kérdés mentén „élesítse”, jól mutatja, hogy ők sem tartanák ördögtől valónak az előrehozott választásokat. Annak lehetősége ugyanis – Klaus Iohannis államfő legutóbbi nyilatkozatai fényében –, hogy egy szocdem kormány következzen, vagy esetleg egy koalíciós nemzeti egységkormány, nagyjából a nullával egyenlő, így az opciók eléggé beszűkültek.
A fentebb leírtak sokadjára igazolják: a legfőbb döntéshozatali és végrehajtó fórumokat uralókat – akiket elvileg az ország vezetésével bíztak meg a voksaikkal őket odajuttatók – a nép és az ország oly sokat hangoztatott érdekei izgatják a legkevésbé. Politikai színezettől függetlenül mindenki kizárólag a saját érdekeinek érvényesítését tartja szem előtt, és ebben a sunyi játszmáktól terhes harcban már jó ideje nem számítanak sem az eszközök, sem az ár. Mindez egy olyan országban, mely továbbra is fényévekre marad el a legalább normálisnak mondható működéstől, és melynek polgárai még mindig csak legtöbb vágyakozhatnak a kielégítő életszínvonalra, európai mérce szerinti körülményekre.
