Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Fekete-piros üzenet

2020. január 24., péntek, Nyílttér

Aki valamelyest is jártas a magyarság történelmében, tudja, hogy az évszázadok során a székely nép mennyi küzdelem árán tudott megmaradni, és azért mennyi áldozatot kellett hoznia vérrel, verítékkel, könnyel. De aligha gondol arra, hogy volt idő, amikor sem kard, sem kasza nem tudott megbirkózni a nehézségekkel, mert a természet ellen ezekkel nem lehetett harcolni. Ilyen csapások is érték a székelyeket több rendben is.

  • Széki táncosok a színpadon. Az idősebbek hét közben is népviseletben járnak. Rab Zoltán felvétele.
    Széki táncosok a színpadon. Az idősebbek hét közben is népviseletben járnak. Rab Zoltán felvétele.

1715-ről és 1716-ról például azt jegyzi fel a krónika, hogy a Székelyföldet akkora aszály sújtotta, amelyre emberemlékezet óta nem volt példa. Két éven át egyetlen szem eső sem esett, marhavész és pestis miatt hullottak az állatok, emberek, és az éhség olyannyira pusztított, hogy – miként arról az Uzoni Siralmas Krónika, mellette egyéb, fennmaradt dokumentumok beszámolnak – a székelység, történelmében első alkalommal, a lakosság életben maradása érdekében tömeges elvándorlásra kényszerült. A betegeket, öregeket, régi életterüket hátrahagyva, a legszükségesebbeket kóberes szekérre rakva, pénzzé tett vagyonukat kebelükbe rejtve, kisebb-nagyobb csoportokba tömörülve elindultak távoli vidékekre, s bekérezkedtek oda, ahol befogadták őket. Így érkeztek a Kolozs megyei Szék sóbányavárosba is, amely virágzó települést 1717-ben, a Rákóczi-szabadságharc utózengései nyomán úgy leromboltak a krími tatárok, hogy alig maradt benne száz lélek. Emiatt az itteni, maroknyi lakosság hajlandó volt befogadni azt a hatvan-hetven székely családot, akik a Székelyföld különböző tájairól, főleg Erdővidék és Háromszék falvaiból érkeztek.

Az akkor már mintegy hétszáz éves, szabad királyi városi ranggal rendelkező helységben az eredetileg magyar és szász lakosság olyan sajátos törvények szerint élt, amelyeket szigorúan megtartott és követett a megmaradt, csekély számú őslakos is, és ennek értelmében az érkező vendégeket, úgynevezett jövevényeket eleinte külön tömbben, a város szélén telepítették le, viselkedésüket szigorú bírálat alá vetették, s bár adómentességgel s egyébbel is segítették, kezdetben nagy fenntartással viseltettek irántuk, s időbe telt, amíg igazán teljes jogú polgároknak tekintették őket. Szegény meggyö­tört székelyek azzal szembesültek, hogy itt csak megszokni vagy megszökni lehet, s nem került kis áldozatba, amíg ezt teljesen megértették. Még ruhaviseletükben is alkalmazkodniuk kellett az itteni szokásokhoz, egyetlen dolgot tudtak csupán kiharcolni maguknak, éspedig azt, hogy ők is hordhassák a fehér posztóharisnyát, ami itt csupán a kevés számú nemes előjoga volt. Ezt illetően a székiek kellőképpen megvizsgálták az ügyet, elfogadták, hogy minden szabad székely nemesnek számít, és megegyezés született: a harisnyaviseletet kivételesen nekik is megengedték, s azt is, hogy egyesek – eredetük igazolására – az okiratokban származási helyüket is feltüntessék, s azt nemesi előnévként használhassák.

A széki ember nagyon furcsa és hideg természetű, nem borul hamar mások nyakába, ezért árgus szemmel figyelték az új telepeseket, nagyon nehezen mentek bele a kénytelen, vegyes házasságokba, s hangoztatták minduntalan – akár évszázadokon keresztül is – hogy ez vagy az a család nem is igazi széki, hanem „jövevény”. Helytörténeti kutatásaim ezt a témát illetően – éppen emiatt – háromszáz év távlatából is viszonylag könnyűnek bizonyultak, nem volt nehéz kihámoznom, hogy mi, mostani székiek vérség szerint nyolcvan százalékban székelyek vagyunk. Amikor ezt hangoztatni kezdtem, sokakra újdonságként hatott, s voltak, akik kevésbé lelkesedtek érte, hiszen emiatt magukat is jövevénynek tekinthették, amely megjelölés itt még manapság is pejoratív jellegű. Csak most értettem meg, hogy mindkét nagyanyám miért szenvedett annyit származása miatt, és azt is, hogy mit élhettek át azok a székely őseim, akik első generációként itt éltek és haltak, s akik számára idegen volt a föld, amelybe őket temették. A Székelyföld azonban, amely annak idején könnyhullatással bocsátotta útra szegény fiait, leányait, háromszáz év múltán sem engedi el őket, hanem rendre és bár kis számban, de visszaköveteli őket, hogy ott éljenek, szüljenek és dolgozzanak.

Ennek a hívó szónak engedett a széki Serestély Márton agrármérnök, aki Nagyborosnyón lelt új otthonra, aztán Juhos János közgazdász, aki Csíkszeredába telepedett, ahol Fogarasi János zenész alapította meg (másokkal együtt) a Har­gita Népi Együttest, de ugyanoda ment Nagy István mérnök is. Szász István állatorvos Bardocra költözött, Fogarasi Erzsébet és a Vitus mérnök testvérek Sepsiszentgyörgyre, Budai István informatikus és Szováti János Kézdivásárhelyre, Papp Mária fizikatanár Csíkkarcfalvára, s mennek a székiek sorban vissza a székelyek közé.

Amikor testvérem, Szász István első alkalommal vitt el engem Székelyföldre, és végigjártuk a csodálatos Erdővidéket, akkora lendülettel mutatta meg nekem a falvakat és a nevezetességeket, hogy nem is a táj szépségein ámultam el, hanem azon a lelkesedésen, amellyel mindezekről beszélt. Mint amikor valaki hosszú idő után hazaérkezik, bátyám úgy vette fel azonnal a székely zekét, s úgy vetette le a kolozsvári, választékos irodalmi nyelvet; a székely nyelvjárás ízes fordulataival is jelezte, hogy ő már mindenestül ide tartozik. Úgy belesimult a tájba és az itteni emberek közé, hogy közel ötven évet élt közöttük, boldogan. Isten áldja, doktor úr! – köszöntek neki, és ő kezét felemelve válaszolt mindenkinek, hogy Isten megáldja ilyen vagy olyan bácsi, néni, mert ő is név szerint számon tartott mindenkit. Teljesen megértettem, hogy itt volt az otthona, hiszen otthonnak az számít, ahol szeretik és megbecsülik az embert. Arra azonban gondolni sem tudtam, hogy legalább holtában vissza ne térjen oda, ahonnan elindult, s amely helyet soha nem feledett, amelyhez mindig hűséges maradt – Székre. Traumaként ért tehát a hír, hogy örök pihenést is Székelyföldön kívánt.

Ám amikor a temetésén megláttam azt a sok-sok komoly, értékes székely embert, és úgy tűnt, hogy nem is gyászszertartáson, hanem valamiféle magasztos nemzeti ünnepen vagyok, felsejlett bennem valami. És amikor a mikóújfalusi temető dombjáról letekintettem az Olt völgyébe, és megláttam a környező hegyeket, az ezüstbe öltözött fenyőket, megéreztem, hogy innen, erről a helyről olyan lélegzetet lehet venni, amely a Hargitán át egészen a széki templom tornyáig ér. Megnyugodtam, mert most már érzem és tudom, hogy mi, székiek és székelyek egyek és oszthatatlanok vagyunk, mert fekete földünk és piros vérünk, ruháink és zászlónk színei ugyanazok: drága Erdélyországunké, amelyhez mindannyian tartozunk, és amelynek felvirágoztatásán egyformán kötelességünk dolgozni. Innen, Szék városából küldöm tehát fekete-piros üzenetemet, hogy drága testvéreim, székelyek, együvé tartozunk, és nincs más dolgunk a világon, mint Székelyföldért élni és harcolni, karddal, kaszával, tollal, kinek-kinek ahogyan lehet. Ebben legyünk állhatatosak, bátrak és kitartóak.

Szász Rozália, Szék

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye arról, hogy őszig zárva maradnak az iskolák?







eredmények
szavazatok száma 2163
szavazógép
2020-01-23: Közélet - Szekeres Attila:

Tamás Sándor indul a tanácselnöki tisztségért

Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke újabb tisztségért indul – közölte csütörtökön a testületi ülést követően újságírókkal beszélgetve, kérdésre válaszolva.
2020-01-24: Múltidéző - Puskás Attila:

Találkozásaim a kommunizmussal 4.

1. Pártaktivista „diákok”. Az ötvenes évek első felében – amikor (rövidre sikerült) tanári pályámat éltem – szembesültünk a „gyorstalpalás” fogalmával és gyakorlatával.