Mi az a tapló, ami lehet egy ütet, és akkor a szólás szerint nem sokat ér? Mi az a tapló, amelyet egy másik szólás szerint, ha a fülébe teszünk valakinek – főképp, ha parázslik – mindjárt fontos valami, olyasmire utal, ami felcsigázza érdeklődésünket? Egy harmadik szólásunk szerint könnyű a gombát letaposni, azaz bántani azt, aki nem tudja megvédeni magát. A tapló, így a tárgyalt két taplóféle lábbal könnyen nem tiporható, ugyanis a fán nő, annak a törzsén, gyakran bizony elég magasan.
A nem ehetőnek tekintett gombák közül a magyarság számára minden kétséget kizáróan a legismertebb a bükkfatapló (Fomes fomentarius). Valószínűleg nem egyedi esetről van szó, hiszen vérzéscsillapításra meg tűzgyújtásra való felhasználása világszerte elterjedtnek mondható. A nyírfatapló (Piptoporus betulinus) is eléggé közismertnek számít; ezt az általában ehetetlennek tekintett gombát fiatalon ínség idején ették is, s bizonyára nem csupán nálunk. Az viszont magyar jellegzetességnek tekinthető, hogy dísztárgyak készítéséhez nyersanyagként használják fel, a világon sehol nem találtunk a székelyföldihez hasonló népi felhasználásra adatokat. Nem csupán az említett taplógombákat ismeri a néphagyomány, mostani együtt tárgyalásuk mégis indokolt, mert egy joggal hungarikumnak számító – pontosabban székely (korondi) – népi mesterség, népművészeti ág számára ez a kettő szolgál nyersanyagként, általában a bükkfatapló, kivételesen azonban a nyírfatapló is.
Nem indokolatlan akár életmentő taplókról beszélni és az emberiség áldásaként emlegetni főképp a bükkfataplót, legalább ennyire jogos azonban a taplógombákról úgy beszélni, mint a fák „vámpírjairól”. Taplóink (Polyporacae) élősködő gombák, fonalaik szétterjednek a fa sejtjei közt és sokszor behálózzák az egész fatörzset, megemésztik a fa anyagait, és ennek következtében a fa egyre több része hal el, végül akár egészen ki is szárad. A fagombák és a fa ellentmondásos viszonyára, egyes taplóknak a fa életét meghosszabító szerepére viszont ritkábban történik utalás.
Zsigmond Győző
