Senki nem értette az intézkedés indoklását, mert tulajdonképpen indoklás nem is volt. Egyszerűen csak le kell szedni, s kész! Le is szedték, jó tanulókként minden középiskolában hol sírva, hol nevetve, hol bosszankodva, hol a parancs kiadóit átkozva létrára álltak a karbantartók, a takarítónők, s ha volt pince, oda, ha volt padlás, oda hordták le és fel a falról leparancsolt emlékeztető fénykép-összeállításokat. A nyakkendősen feszítő fiúk, a választékos kosztümbe, ruhába bújt leányok életük egyik legfontosabb pillanatának megörökítésére öltöztek ünneplőbe; lehet, soha többé nem is viselték, hordták az így megörökített ruhadarabokat, de tekintettel akkori helyzetükre, végzős mivoltukra, büszkén vállalták a fényképezkedést, a tablóra történő felkenést...

Ám akadt egy intézmény, amelyet nem bántottak. Ez volt a megye legelismertebb tanodája, ahová nem akárkiknek járt a gyermeke. Érti mindenki, a mai Székely Mikó Kollégium elődjéről van szó. Ott tehát megmaradtak a falon a tablók. Állítólag azért – sőt, biztos, hogy így igaz! –, mert a párt megyei első titkára ott érettségizett évekkel korábban. Aztán az úgynevezett rendszerváltás után visszakerültek ezek az emlékek a falakra – már ami megmaradt, mert a szépen kivitelezett, faragott, rézveretes keretek igen-igen sok embernek tetszettek, s akadt, aki meg is szerzett egy-egy ilyen darabot. Volt is kapkodás, amikor a találkozóra készülő véndiákok valóságos lázban égtek, hogy a valamikor nehéz pénzekkel kifizetett, nagy nehezen kivitelezett tablókat előkerítsék, újra meg újra megcsodálják. Nehezen, de sikerült.

Most, a régi rendszer megbuktatása után harminc esztendővel más gondok adódtak ezekkel a tablókkal. Sepsiszentgyörgy sok-sok iskoláját felszámolták, megszüntették, lehetetlen helyzetbe kényszerítették, de a kezdeményezők, a felszámolást kiötlők éppen arra nem gondoltak, ami nagyon érzékenyen érintheti a megbuktatott tanintézetek hajdani végzettjeit. Az az igazság, hogy egy-egy osztálytalálkozó lelkileg megmozgatja a résztvevőket, s ennek az érzelmi egymásra találásnak igen fontos tényezője a tabló. Na már most: ha a valamikori építészeti, mezőgazdasági, textilipari, a szemerjai iskola, a Perspektíva, a Kós Károly Líceum valamelyik valamikori évfolyama elő akarja kotorni a hajdani emléktáblát, a temetőt kell felkeresnie. Kiegészítve: a tablók temetőjét. Ott, ha kellő segítséget kapnak, nem könnyen, előkeríthetik az annak idején a város egyik üzletének kirakatában olyan nagy elégtétellel közszemlére kihelyezett tablót. Mondom, ha szerencséjük van, valahogy előszedik – nem biztos, hogy éppen épen, de esetleg meglesz, ez azonban nem valószínű.

Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a végleges leszedés előtt még láthattam a textiliskola első tablóját, a város akkori pedagógustársadalmának kiemelkedő tagjaival. Hogy most hol az a tabló? Ki tudja. Valamelyik raktárban. Lehet, de talán inkább biztos, hogy ezek a tablók örökre eltűntek. Néhány tanintézet szellemi múltja, akkori büszke jelene ugyancsak eltűnt. S hogy ki mindezért a hibás? Erre válaszolni nagyon nehéz. Nincs is sok értelme a találgatásnak. Ezeknek a tablóknak bevégeztetett! Ha mégis valamelyik évfolyam látni akarja találkozókon, keressék a textilgyár mögötti iskolaműhely leghátsó termében.

Péter Sándor