Csudálkozott ezen a boszorkány, még az ördöngös eszével sem tudta elgondolni, hogy s mint lehetett ez. Betette a gyöngyöt az almáriumba, s várta, hátha még nagyobbra növekedik. Hiszen csakugyan nagyobbra is növekedett, mert egy óra, kettő sem telt belé, egyszerre csak kipattant a gyöngyből egy gyönyörűséges szép kisleányka. Örült a boszorkány, a kisleányt elnevezte Gyöngyikének, s úgy tartotta, nevelte, mintha az övé lett volna. De nem igaz szeretetből tette azt, egyébre gondolt az ő hitvány lelkével. Arra gondolt, hogy ha majd szép nagy leánnyá serdül Gyöngyike, vérét ereszti, s a vérével megfiatalítja magát.

Telt-múlt az idő, Gyöngyikéből szép nagy leány lett, a boszorkány el is határozta, hogy még ad neki egy esztendőt, akkor aztán megöli.

Történt egyszer, hogy Gyöngyike a patakra ment vízért, s éppen akkor ment arra egy vadászlegény. Ennek erősen megtetszett Gyöngyike, de Gyöngyikének is a vadászlegény.

Szépen hazasétáltak, s ott a legény a boszorkánytól megkérte Gyöngyike kezét.

— Hej, fiam — mondotta a boszorkány —, nagy ára van ennek a leánynak! Hozz nekem tíz mázsa aranyat, akkor viheted isten hírével.

Elszontyolodott a szegény vadászlegény, soha az egész nemzetségének nem volt egy font aranya sem, nemhogy tíz mázsa lett volna. Elment nagy búsan, ment, mendegélt keresztül a mezőn, be az erdőbe, maga sem tudta szegény, hogy merre jár. Amint az erdőben bolyongana, egyszerre csak a kezére röppen egy aranyszínű bogár. Nézi, nézi a legény a bogarat, s felsóhajt keservesen:

— Hej, istenem, istenem, még ennek a hitvány bogárnak is aranyos a teste!

Megszólal a bogár:

— Ne búsulj, te szegény vadászlegény, tudom én, mi a bajod. Tíz mázsa aranyra van szükséged, ugye, anélkül nem adják neked Gyöngyikét. Megállj, majd hozok én neked.

Majd megszakadt a legény szíve a nagy búbánattól, de mégis kacagott, hogy kacagásától zengett az erdő.

— Jól van, jól — mondotta a bogárka —, csak kacagj, mindjárt meglátod, hogy nem tréfa az én beszédem. Eredj, ülj le annak a pataknak a partjára, és várakozz reám.

A bogárka elrepült, a legény meg leült a patak partjára. Hát egyszerre csak, halljatok csudát, annyi aranyhátú bogár jő a patak felé, hogy sárgállott, ragyogott a föld, az a tenger sok bogár húzott, vonszolt tíz nagy aranyrudat, minden rúd egy mázsa volt. Szépen a patak partjára vitték, s a patakba belehengerítették, nehogy valaki más meglássa, míg a legény szekerek után lát.

Szeme-szája tátva maradt a legénynek, meg sem tudta köszönni a bogárkáknak az aranyat; de azok nem is várták a köszönést, nagy zümmögéssel, zummogással elszállottak. Aközben beesteledett, s a legény lefeküdt a patak partjára. Gondolta, éjjel úgysem talál szekeret, majd reggel bemegy a faluba, s hoz onnét százat is. Hanem, amint elaludott, odament a boszorkány, meglátja a tíz aranyrudat a patakban, fogja magát, s hétféle fű levét a patakba csöppenti, attól a tíz aranyrúd szerteszéjjel mállott, s mind rátapadt a halak hasára.

Fölébredt reggel a legény, keresi az aranyrudakat, nem látja sehol, nézi a halakat, hát azoknak a hasa csupa színarany. Hej, mérgelődik a legény, megfog egy halat, rákiált szörnyű haraggal:

— Hogy mertétek az én aranyamat ellopni?

Megszólal a hal:

— Ne bánts, te vadászlegény, nem loptuk el mi a te aranyadat, az a vén boszorkány kente a hasunkra. De ne búsulj, majd nagy segítségedre leszünk mi neked. Én a halak királyának a fia vagyok, s ha valamit akarsz, gyere ide, szólj nekem.

Mit volt, mit nem tenni a vadászlegénynek, eleresztette a halat, úgysem vehette tőlük vissza a sok aranyat; visszament hát nagy búsan a boszorkányhoz, s azt mondta:

— Na, öreganyám, amit kívánt, megcselekedtem, volt tíz mázsa aranyam, de valaki a halak hasára kente.

A vén boszorkány úgy tett, mintha szánná, sajnálná a vadászlegényt, s mondta:

— Hiszen azért ne búsulj, fiam. Ha az aranyat nem tudtad elhozni, próbálj egyebet. Ennek előtte ötszáz esztendővel a patakba ejtettem egy gyöngyszemet, hogyha azt megtalálod s ide hozod, neked adom Gyöngyikét.

Megy a legény egyenest az erdőbe, ottan is a patak partjára, szólítja a halkirályfit, mondja neki, hogy mit akar a boszorkány.

— Hiszen ha csakugyan a patakba ejtette — mondotta a halkirályfi —, akkor ne búsulj, mert én mindjárt előkerestetem.

Egyszeribe szólott a halaknak, s még egy óra sem telt bele, hozták a gyöngyöt, pedig a víz fenekéről már egy ölnyire süppedt volt befelé. Örült a vadászlegény, de mennyire örült! Szaladva szaladott keresztül az erdőn; hanem honnét, honnét nem, elejébe toppan egy leány, s megszólítja:

— Hallod-e, te vadászlegény, fűzd zsinórra azt a gyöngyöt, dugd el a kebeledbe, s aztán vigyázz, nehogy valahol az úton meglepjen az álom, mert ellopják a gyöngyödet.

Egyebet egy szót sem szólt a leány, s eltűnt a legény szeme elől. A vadászlegény meg is fogadta a leány tanácsát, zsinórra fűzte a gyöngyöt, s kebelébe dugta. De a vén boszorkány bagoly képében ott ült egy fán, s jól látta, hogy mit csinál a legény. Nagy hirtelenséggel egy gyönyörű szép rózsafát teremtett az út közepére, ahol a legénynek el kellett mennie, s annak a rózsafának a szagától úgy elálmosodott a legény, hogy nem tudott tovább menni. Leheveredett egy fa alá, s elaludott. Mire felébredt, híre-pora sem volt a gyöngynek; kivette kebeléből a boszorkány.

Hej, uram, teremtőm, búsult szörnyen a szegény vadászlegény, most már igazán nem tudta, hogy mit csináljon.

Megy, mendegél az erdőn, hát megint csak elejébe toppan az a leány, aki előbb a jó tanácsot adta.

— Búsulsz, ugye, vadászlegény?

— Ó, hogyne búsulnék, ellopták a gyöngyöt a kebelemből.

— Tudtam én azt, hanem ahogy történt, úgy történt, most már ne búsulj a gyöngy miatt, hanem fuss, ahogy a lábad bírja, Gyöngyikéhez, mert tudd meg, hogy az a vén boszorkány neki nem az édesanyja, és éppen most gyülekeznek nála a többi boszorkányok, hogy vérét vegyék, s vérével magukat megfiatalítsák.

Hej, szaladt a szegény vadászlegény árkon-bokron át! Hát csakugyan, mikor az udvarra ért, éppen közrefogták a boszorkányok Gyöngyikét, köszörülték a kést, hogy vérét eresszék. De a vadászlegény is kirántotta a kardját, nem nézte, hogy kit vág, merre vág: aki el nem futott, azt mind levágta. Akkor szépen megfogta a kezét Gyöngyikének, elvezette az erdőbe, az ő kicsi házába, feleségül vette, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.