Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Moyses Márton élete és tűzhalálaHegedűs Imre János regénye: Az ötödik kerék / 25.

2020. február 29., szombat, Irodalom

A tavasz hozott kevés változást. A rügypattanás, a serkenő fű, a hóvirág, a gólyahír, a hazaszálló vándormadarak az élet belső rendjének engedelmeskedtek, ehhez az ősi törvényhez próbált visszatérni a nagybeteg, ehhez szoktatta szemét, fülét, tapintását, ösztönvilágát. Tudata mélybe süllyedt, háttérbe szorult.

  • Péter Alpár rajza
    Péter Alpár rajza

A régi barátok kérték a testvéreket, engedjék be őket Marcihoz. Csak egy percre! Csak egy kézfogásra!
Fekete Sándor volt az első. A gyermekkori cimbora. Aki mindig testvérének szólította.
– Mi van, testvér, hazajöttél?
– Szervusz, testvér, haza.
Ez volt a két első, alig érthető szó, amit kiejtett: „testvér” és „haza”. Piroska és Éva sírt, mint a záporeső.
– Megszólalt Marci!
Több szó nem esett, fogták egymás kezét, megölelni Marcit nem lehetett, félt az öleléstől, fölemelt kézzel hárított, ha valaki tárt karokkal közeledett hozzá. De az első szó ígéret volt arra, hogy talán felépül. Talán újból ember lesz belőle.
Az áprilisi verőfényben kiültették az udvarra, pokrócba csavarták a lábát, melléje egy kis asztalkára almát, pohár vizet, dióbelet tettek. Már tudott egyedül enni, s az udvar lábjába is elcsoszogott, ahol a vécéjük volt.
Piroska és Éva azon tanakodott, miképpen lopják be az ünnepet április 20-án. Akkor született Marci. Ha a megváltó születésétől úgy megijedt, akkor óvatosan kell a földi örömökkel bánni. Ő még akkor is a fellegekben járt, amikor egészséges volt, hát aztán most, ilyen betegen.
Nagy dolog volt akkor, 1963-ban összehozni egy tortát, vagy beszerezni a rajoni székhelyről egy-két üveg sört.
De sikerült. Marci kinn ült az udvaron, a két testvér benn serénykedett a konyhában, krémeket kavartak, habot haboltak, s amikor kész volt a torta, ráírták:
Marci 22.
Ikerszám szerencsét hoz, gondolták. Cserelapikat is mintáztak a fehér habból.
Elérzékenyült, amikor meglátta a 22-es számot a tortán, ennyi éves ő, ilyen öreg, magához húzta a két testvért, szó nélkül sírtak.
Ez is a megújuló élet jele volt. Az öröm, a sírás. Ha már tud sírva örülni, akkor van remény a fölépülésre.
Ez a születésnap volt a vízválasztó. Az áprilisi meleg, a testvéri gondozás, a csend, az otthonos udvar visszahozta Moyses Mártont ebbe a világba. Nemcsak a teste, a lelke is gyógyulni kezdett. Sétált a kertben, a madarak tollászkodását figyelte, a feketerigó, a szarka, a szajkó, a cinke csinosítgatta magát az ágak hegyén, egyik sem állhat nász előtt rendetlen gúnyában a párja elé, máskor a fészekrakás mesteri munkájában gyönyörködött, kedvence lett a szomszéd kertjében egy piros csákós fakopács, öreg, félig kiszáradt vackorfára szállt naponta, fúrta, faragta konok türelemmel a beteg részeket, s vitte valahová a fiainak a kipiszkált rovarokat, a kerítés egyik sasfáján meg-megjelent egy leánykamadár, a barázdabillegető, illegette magát, mint egy balerina, aztán villámgyorsan elrepült, Marci sóvárogva nézett utána.
Valamikor olyan volt neki a fű, a fa, a virág, a madár, mint a levegő, észre sem vette, de a börtön után minden tárgy, minden élő állat, minden virágszirom magasra ugrott az értékek rangsorán. Most már a szarka csörgését hallgatta a bilincs zörgése helyett, szajkó fecsegését a rácsajtó nyikorgása helyett, fecskecsicsergést az ocsmány, obszcén káromkodások helyett, a kékcinkék vidám trilláit az alumíniumcsajkák csörömpölése helyett, és virágillatot szippantott az orra rothadt káposztaszag helyett… Istenem, mekkora különbség!
Kezdte érezni az anyaföld vonzását, jelt kapott az édesanya és édesapa elporladt testétől, porrá, agyaggá, humusszá válva visszafogadják a tékozló fiút. Boldog volt, amikor kimondhatta:
– Szülőföldem, édesanyám, édesapám!
A ház előtti virágoskertet csak ő gondozta, magot hintett, gyomlált, gyérített, önmagáról és a világról megfeledkezve bámulta kora reggel a tulipán kelyhében megcsillanó harmatot, a jácint-, a nárcisz-, a rózsabimbó pattanását, minden nap csak egy-két milliméter a változás, de az is parányi része, moccanása a világegyetemnek. Ízekkel társította a színeket – ez volt a legmerészebb játéka! –, szirupédes a piros tulipán, vanília ízű a fehér gyöngyvirág, keserédes a lila orgona, savanykás a sárgarózsa; de hamar visszariadt, ennek a játéknak már köze van a költészethez, gondolta, veszélyes terület, takarodót fújni gyorsan.
A kert végén a kerítés tövében ibolya nyílott, két csokrot szedett, apró poharakba tette, s átnyújtotta Piroskának, Évának.
Apró események. Életjelek.
Már csak a kaputól félt. Azt nem közelítette meg. Ha valaki végigment az utcán, ő elhúzódott, belépett a házba, nem fogadta a köszönéseket.
Aztán májusban arra kérte a testvéreit, hogy a kerten keresztül kísérjék ki őt a mezőre. Az volt gyermekkorában a legkedvesebb élettér, itt legeltette a gazdák lovait, itt, a baltacimos, lóherés határon keresztül vonultak ki egykoron Cseredombjára leszedni az ülük fészkét.
Milyen rég volt az! Milyen irdatlan távolságból integet a múlt, az emlék! Vajon ő volt valóban Villám Marci? Vajon ő kúszott úgy, mint a mókus a gyertyaegyenes cserefára? Beleszédült az emlékezésbe. Hazamentek, lefeküdt, s elaludt. Ez volt az első nyugtató alvása, amióta hazajött.
Annyira önálló lett, hogy már egyedül is kimerészkedett a kertjükön keresztül a határba. Igaz, kezdetben csak éjszaka, ha holdvilág volt. Szerette a holdat. Annyi szép történetet mesélnek róla a faluban. Bokorra teríti vagy lobogó lángnál szárítja kapcáját a pakulár. Hogy is tudták kitalálni? Hosszú, téli estéken volt idejük az embereknek. Ők másképp láttak. Látták azt, amit ma teleszkopikus távcsövekkel nem látnak a csillagászok. Látták a bokrot, a lobogó tüzet, a kapcát, a pakulárt, mert a képzelet volt a messzelátójuk.
Aki éjszaka kószál, arra éppúgy ráhull a harmat, mint fűre, fára, virágra, átnedvesedik az arc, a ruha, s ha felkel a nap, harmatgyöngyök csillognak a szempillákon, hajszálakon.
– Ezt nem vehetik el tőlem az aligátorok – gondolta Marci –, fénykoronámat az ég küldte, pirkadatkor napsugárban fürdöm, délben forró nap gyógyítja beteg csontjaimat, este harangzúgás nyugtatja az idegeimet: itthon vagyok.
Így elmélkedett, ha éjszaka a mezőn sétált. Tisztaságot érzett, az éter tisztaságát, amitől olyan sokáig megfosztották. A hűvös hajnali szél felborzolta a haját, bebújt az inge alá, csontvelőig hatolt, ilyenkor az anyaméhből kibuggyanó csecsemő borzongását élte át.
Milyen csodálatos újra megszületni!
Cseredombjára is kiment, érintetlenül találta az erdőfoltot, kikereste azt a fát, amelyikre gyermekkorában fölmászott. Átölelte. Mennyivel vastagabb! Minden fejlődik, nő, minden erősödik, egyedül én rokkanok, sorvadozom – gondolta.
Szeretett dombra ülni. Úgy érezte, világ pásztora ő, amikor hajnalban valamelyik magaslaton átöleli a térdeit, vagy két tenyerébe hajtja az arcát, s meditál. Töpreng. Ilyenkor önbecsülése visszatért, volt bátorsága költészetre gondolni.
– Hogy is írta a nagy eszménykép?
„Szívemen, mint a bú, ülök, virrasztok.”
– Itt lehet virrasztani! Érzem a szülőföld vonzását, mint Antaeus. Hátha idővel beszélni is tudok vele? Cseredombjával, Murgóval, Réka erdejével, Kormos patakával, az Olttal? Megszólítom a fenyőt, a venyigebokrot, a farkasboroszlánt, a kockás liliomot, a szellőrózsát, a zergeboglárt, a tavaszi kankalint! Hátha össze tudom rakni azokból a gyermekkoromat? Arra már lehetne építkezni.
Egy évig tartott a lábadozása. Egy év után már úgy nézett szét a házban, az udvaron, a kertben, mint gazda, mint akinek kötelességei vannak. Enni adott a két tarka macskának, kézzel kavarta meg a moslékot a malacuknak, korpát hintett belé, pityókát morzsolt – Istenem, mi hitványabbat kaptunk odabent! –, tenyerét begörbítette, merített egy keveset, megkóstolta, ízlett; máskor fölment a padlásra, s helyükre húzta a lecsúszott cserepeket, ahol befolyt az esővíz, Piroska edényeket rakott, hogy abba csepegjen, fölásta a kertet, veteményezett, ezt hárman csinálták, mert tudomány kell ahhoz, szakértelem, tudni kell, milyen széles legyen egy ágyás, milyen mély legyen az árok, amibe belehintik a petrezselyem-, a murok-, a retekmagot, kis dombot kell összehúzni az uborkának, a paradicsomot, a hagymát, a karalábét palántáról ültették, azt Piroska hozta a faluból, Marci hegyes kis rudakat faragott, fölkarózta a lágyszárúakat, az uborkának, a sütőtöknek állványzatot szerkesztett, amire az inda felkúszhat, azt is megcsodálták a testvérei, hogy Marci rudak végére deszkadarabokat szegelt, azzal támasztotta fel a tököket, hogy azok ne szaggassák le az indát, ha megnőnek.
Kezdett visszaszokni az egyszerű tárgyakhoz, végighúzta kezét a szerszámok sima nyelén, bizsergés futott végig a karján, a nyakán, fel egészen az agyig, előkerült a kredenc egyik fiókjából a gyermekkori bicskája, amivel annyit faricskált egykoron, marokra fogta, eltűnt a nyele a markában, no, ezt jól kinőttem, mondta mosolyogva, igazán nőhetett volna velem, mint a táltos fiú kardja a mesében.
A kertjük egyik sarkában lucernát vetettek, kikelt a mag, úgy nőtt a szálas növény, mintha húzták volna, évente négyszer-ötször is lehetett kaszálni, ezt a munkát senkinek nem engedte át, vásott volt a kaszaél, két­ujjnyi széles lehetett, olyan, mint én, gondolta Marci, a sok kalapálástól, veréstől és a fenéstől elkopott. Mindig csak annyit kaszált le, amennyit meg tudott enni a süldőjük, azt tartotta a népi bölcsesség, réteges lesz a szalonna, ha a disznó gabona, moslék mellett zöldséget, füvet, lucernát eszik.  Ez éltette Marcit. Az élet sok apró öröme és gondja, azok feledtették a börtönrácsot, a padló alatt zubogó szennypatakot, a megsózott vizet, a gumibotot, a bilincseket, az obszcén, durva szavakat, a szemét vakító reflektort, a vallatást, a hazug jegyzőkönyveket, amiket aláírattak vele.
A beszéd, a társalgás akadozott. Marci nyelvét rosszul varrták vissza a barbárok, nagy heg, nagy bog keletkezett két oldalt, nem tudta ejteni az „r” hangot, az „l”-lel is kínlódott, szégyellte, hogy egy-egy szóval selypít, mint egy kisgyerek, ezért inkább hallgatott.
Piroska már férjnél volt. Összeesküvést szőtt a két lánytestvér, megbeszélték a sógorral, kérjen kölcsön egy fogatot a nagybátyjuktól, ültesse föl arra Marcit, mert gyalog talán soha nem lép ki az utcára. Úgy cselekedett Piroska férje, ahogy mondták neki, két sárga kancával és fahordó, rakoncás szekérrel állított be egyik reggel, felültette Marcit maga mellé az ülésdeszkára, s kihajtott az utcára, onnan a mezőre, onnan az erdőre. Romantikus regényben vannak ilyen jelenetek, amelyekben kilopják a foglyot zsákban, lepelben a várbörtönből. Marci ezzel az erdőlő szekérrel és a két sárga kancával tért vissza az életbe, ahonnan a Szeku kiragadta.

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint a Sepsi OSK bejut a Román Kupa döntőjébe?








eredmények
szavazatok száma 1137
szavazógép
2020-02-29: Nemzet-nemzetiség - :

Megmaradásunk akarata létezésünk feltétele

Gazda József könyveiről
Köszönöm a meghívást, különleges örömmel jöttem Budapestről Kovásznára, hazánk legkeletibb szegletébe, az idén áprilisban 84 esztendős Gazda József legújabb könyvének bemutatójára. Aki már olvasta a Bujdosókat, az tudja, aki még nem olvasta, az meg fogja tudni: rendkívül felkavaró könyv a Bujdosók.
2020-02-29: Kiscimbora - :

Csukás István: A kiscsacsi megérkezik

Hol volt, hol nem volt, a szoba sarkában, a virágtartón volt egyszer egy kiscsacsi. Samu volt a neve, szürke a bundája, lakkozott a patája, s a füle – ahogy az egy rendes csacsihoz illik is – nagy volt.