A kiscsacsi kíváncsian nézte a virágtartóról. S mi tagadás, bizony irigyelte is.
„De jó a légynek! – gondolta magában. – Ide repül, oda repül.”
A légy tovább cikázott a szobában, finoman zümmögött a szárnya.
Egyszer csak valahonnan, talán a sarokból, előugrott egy szőrös, bajuszos, villogó szemű valami, és – hamm! – bekapta a legyet.
A kiscsacsi rettenetesen megijedt. De aztán összeszedte a bátorságát, és így szólt:
– Azonnal engedje el a legyet!
A szőrös, villogó szemű valami kitátotta a száját, és a légy, kicsit megszédülve, kirepült belőle. A szőrös, villogó szemű valami becsukta végre a száját, és mély, morgó hangon megszólalt:
– Ezer egér farkincája! Hát te ki vagy?
– Én vagyok Samu, a kiscsacsi – válaszolt vékony hangon a kiscsacsi.
– Úgy? Én pedig Mirr-Murr, a kandúr. Ismersz?
– Most már igen – felelte a kiscsacsi.
A kandúr ugrálni kezdett, a fogait csattogtatta.
– A rettenetes egérvadász! – szólt két ugrás között.
– És most mit csinálsz? – kérdezte a kiscsacsi.
– Tornázom – felelte a kandúr. – Hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból!
Valóban félelmetes volt a kandúr, ahogy a szőrét borzolta, fogait csattogtatta.
A kiscsacsi tisztelettel nézte. Észrevette, hogy a légy is előmerészkedik a szekrény tetején, és borzongva le-lepillant.
A kiscsacsi ránézett, de a légy észre sem vette. „Azért nem szép – gondolta egy kicsit megbántva a kiscsacsi –, hogy észre sem vesz. Végül is én mentettem meg!” Aztán a kandúrhoz szólt:
– És hány egeret fogtál már?
A kandúr abbahagyta a szőrborzolást és a fogcsattogtatást, leült, és nagyon szomorú képet vágott.
– Egyet se – suttogta szégyenkezve. – Ez az életem nagy tragédiája. Nincsen egér! Sehol. Se a padláson, se a pincében. Egy se! Egy ilyen icipici se.
Lehajtotta a fejét, és felsóhajtott:
– Tejet eszem. Kenyérrel.
A kiscsacsi úgy hallotta, mintha a légy kuncogott volna a szekrény tetején. Felháborodott.
– A legyet mért kaptad be? – kérdezte, és a szekrény felé nézett. A kuncogás abbamaradt.
– Az illúzió miatt – felelte a kandúr.
– Illúzió? Az mi? – kérdezte a kiscsacsi.
– Elképzelem, hogy a légy az egér. Meglesem, bekerítem, ugrok egy nagyot, és bekapom!
A kiscsacsi együttérzően bólintott. Ez láthatóan jólesett a kandúrnak. Barátságosan dorombolt.
„Nem baj – gondolta magában a kiscsacsi –, hogy nem fog egeret. Attól még egész rendes kandúr. És félelmetes is, mikor tornászik. És a légy jobban teszi, ha fél tőle!”
Eszébe jutott valami, és megmondta a kandúrnak:
– Ha látok egy egeret, szólok neked.
– Nagyon hálás leszek – csillant fel a kandúr szeme. – Igazán nagyon hálás leszek. Akkor majd meglátod, mit tud Mirr-Murr, a kandúr!
Kihúzta magát, peckesen sétált fel-alá, és fogait csattogtatta a légy felé.
A konyhából hangok hallatszottak: „Hol az a macska? Biztosan megint beszökött a szobába! Összetör mindent az a bolond kandúr a folytonos ugrálásával!”
A kandúr sietősen odasúgta a kiscsacsinak:
– Dolgom van! Aztán ha látsz egy egeret, ne felejts el szólni! – És kiszaladt a szobából.
A légy újra kezdte a keringést, szemtelenül zümmögött hozzá, de a kiscsacsi nem figyelt rá, új barátjára gondolt, a kandúrra, és megfogadta, hogy feltétlenül fog szólni neki, ha lát egy egeret.