Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Elérni a végtelent

2020. február 29., szombat, Színház az egész világ

Háy János A halottember című darabját a Fapados kávézóban láthatja a sepsiszentgyörgyi közönség. A keddi előadás betegség miatt elmaradt, de március folyamán bepótolják. A Csíki Játékszín produkciója Dálnoky Csilla egyéni előadása, a rendező Kányádi Szilárd.

  • Fotó: Veress Albert
    Fotó: Veress Albert

A darab egy édesanyáról szól, aki egyedül neveli kislányát, mert férje a fronton harcol. A történet azzal kezdődik, hogy levelet kapnak tőle, aminek a gyerek nagyon megörül, mert nem tudja, hogy előtte távirat is érkezett, mely az apa halálhírét hozta. Temetés, gyász, majd özvegyi élet vár az asszonyra, aki nem akar mást, mint helytállni az élet nehéz kihívásai közepette, férje emlékéhez pedig hűséges maradni. Anya és lánya két, egymástól merőben eltérő attitűdöt képviselnek. Az asszony a lemondás, beletörődés, rezignáció megtestesítője, a gyermek az örök, de értelmetlennek tűnő reményé, aki az idő múltával maga is egyre kevesebbet gondol az édesapjára, de biztosan tudja, hogy egyszer majd láthatja őt. Életében először, hisz nagyon pici volt még, amikor a háború elszólította tőlük.

„Mindig az van, ami nincs” – dúdolgatja az asszony, mintha valami ősrégi népdal foszlányai törnének fel emlékei mélyéről, és valóban úgy tűnik, a hiány az, ami a legkézzelfoghatóbb valóság számára. A jelen üres és valószerűtlen, mintha nem is létezne. És mégis egyre kényelmesebbé válik. Ahogy megtanulja elvégezni férje teendőit, nem érzi már a hiányát, sőt, úgy gondol rá, mintha nem is szerette volna igazán. Nem tagadja: vannak kielégítetlen szükségletei, de úgy érzi, ezzel együtt is jobb dolga van, mint azoknak a nőknek, akik férjei hazatértek a háborúból, de lelki roncsként élik az életüket. Aztán történik egy váratlan esemény.

A színpadon egy nő, egyszerű jelmezben, valójában kellékek nélkül. Természetesen játszik, semmi túlzás, semmi elrajzoltság a figurájában. Valójában nincs figura, és játék sincs. Élet van, a szó legnemesebb értelmében vett átéléssel. Hetven perc varázslat. Figyeljük a mozdulatait, gesztusait, lessük, hogyan építkezik, mikor fog egy pillanatra kiengedni, bemozdulni. Nem lehet rajtakapni. Annyira pontos, feszes az alakítása, mintha éppen most születnének meg benne a gondolatok, érzések. Lélegzetvisszafojtva követjük a történetet, és közben megszűnik számunkra a színház, a Fapados, a 21. század. A történelem legsötétebb időszakában vagyunk, ahol minden olyan valószerűtlen, értelmetlen, ahol csak nélkülözést látunk, és sok-sok hazugságot. Annyiféle érzés, benyomás kavarog bennünk, annyiféle árnyalata a fájdalomnak, hogy alig tudjuk követni az újabb és újabb színeket. Úgy érezzük, mintha óriási vihar közeledne, de mégsem szakad le az ég, mert minduntalan kivillan a felhők közül a napsugár.

Aztán eljön egy pillanat, amikor megáll az idő, minden értelmet nyer és csodálatosan könnyűvé változik. Kitisztul az ég, s ebben a ragyogásban olyan végtelenül kicsinek érezzük magunkat, mint amikor egy hatalmas szikla pereméről lenéz az ember a mélybe. Szédülünk, megrettenünk s hasztalan próbáljuk visszanyelni azt a bizonyos gombócot. De mire magunkhoz térnénk a kábulatból, fejet hajtva az alkotók előtt, a szerző beiktat egy újabb fordulatot, amitől eláll a szipogás a nézőtéren, s a fenséges látványt elmossa a vihar. Hatásvadászatot sejtve ízlelgetjük az utolsó jeleneteket, bukdácsolunk a sötétben, míg a színésznő segít leérni, magunkra találni. Nem megy le a fény a végén, kimegy az előadó, aztán visszajön. Reménykedünk, hogy nincs vége, ennyi váratlan fordulat után lesz még egy utolsó. De innen már nincs kiút semmilyen irányban. Nem életszerű a befejezés, emiatt egy kis haragot is érzünk a szerző iránt, de be kell látnunk: megtörténhet ez, volt már példa hasonlóra ezen a széles, kerek világon. Olyan sok érhetetlen, megmagyarázhatatlan érzés, indulat kavarog a lelkünkben, és olyan nehéz megtalálni ezek forrását. Hogyan is érthetnénk egymást, miközben magunkat sem értjük, és mindaz, ami látható és érthető az életünkben, csak a jéghegy csúcsa.

Hazafelé azon gondolkodunk, milyen kevés kell a jó színházhoz. Egy aprócska játéktér, egy ember, néhány jó gondolat. És őszinteség. Ezen múlik minden, nem a méregdrága díszleteken, jelmezeken. A főhősnő szép és csúnya, csinos és otromba, buta és okos asszony, a hit és hitetlenség megtestesítője egy személyben. Az örök nő, aki feláldozza életét szeretteiért, de képtelen szabadulni ösztönei rabságából. Dálnoky Csilla mindennel játszik, ami a keze ügyébe kerül, de tartózkodik mindenfajta megjátszástól, felmutatástól. Egy mikrofon, egy mikrofonállvány, egy hangszóró, melyeket olyan természetesen használ, mintha véletlenül kerülnének a keze ügyébe, miközben magáról mesél. Igen, magáról. Látjuk az arcán, a szemében, a könnyeiben. Érezzük az örömét, fájdalmát, vidámságát, szomorúságát, eltökéltségét, bánatát, kilátástalanságát, kétségbeesését, lemondását, félelmét és az undort, amit minden nő érezhet, amikor elhagyják, kihasználják, átverik, amikor mindent megtesz, hogy emberhez méltó élete lehessen, de a sors megalázza, romba dönti az álmait. Olyan könnyed és természetes, ahogy csak a legnagyobbak tudnak élni a színpadon, de nem magabiztosság sugárzik az alakításából, hanem szerénység, alázat.

A rendező volt a hangosító. Valószínűleg világosító is lett volna, ha a Fapados komolyabb fénytechnikával rendelkezne. Az sem mellékes, hogy ő a Csíki Játékszín igazgatója. Így is lehet színházat csinálni. Semmiből megkísérteni a végtelent. És elérni azt.

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye a koronavírus miatt elrendelt hatósági intézkedésekről?








eredmények
szavazatok száma 2476
szavazógép
2020-02-29: Kiscimbora - :

Csukás István versei: Szerenád

Mikor szemed lecsukódik,
hallgasd, lágy muzsika szólít,
2020-02-29: Színház az egész világ - Nagy B. Sándor:

Bárki lehet a tettes

A kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum Barabás Árpád által rendezett Hajmeresztő című előadása rendhagyó színházi produkció. Érződik belőle, hogy minden alkotója komolyan vette a feladatát, de valójában a szerző, Paul Pörtner viszi el a pálmát: olyan erős keretet szab a darabnak, mely meghatározó fontosságú az értékelés szempontjából.