Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Mózes Attila: Levél a szerető/k/nek

2020. március 7., szombat, Irodalom

Asszonyom,
midőn kedves szerkesztőm fölkért a szerelem (mint téma) körüljárására, először heveny ellenkezhetnékem támadt, mert fölhívása elősugallatot (is) tartalmazott: „A legnagyobb szerelem, az mindig a múlt...” Aztán – korban előrehaladván ez egyre gyakoribb – elgondolkoztam: miért ne lehetne számára – mások számára is – ez így?

  • Péter Alpár rajza
    Péter Alpár rajza

Addig tűnődtem, míg a válasznak e (félig)nyílt (levél)formáját választottam, hátha Ön segít, rábólint ötleteimre, vagy éppen vakítóan szőke fejét csóválja, s kettesben, ha a témát egészében körül nem is járhatjuk, bár egy kellemes félkörívet írjunk le, hiszen sejtem: a szerelem témakörében a nők összemérhetetlenül bölcsebbek nálunk; nálam legalábbis. Önök szerelemben, csípőben és tangóban jóval erősebbek, bizony. Segítsen, kérem!

Hogy a szemérmességnek bár a látszatát fönntartsuk, szokásomtól eltérően most nem tegezem, nem adom meg a lakcímét, a szeme színét, mellbőségét és combjának szeretkezés közbeni fesztávolságát, jóllehet a latin bölcs szerint bízvást tehetném, hiszen: Epistula non erubescit, ugyebár. No de mégis...

Asszonyom, Ön ebből a szempontból ismer, pontosabban nem ismer engem, hiszen magam sem ismertem eleddig ezt az oldalamat, mert a szerelem nálam mind ez idáig az erotikára korlátozódott, érdesebben szólva: a puszta technicitásra, ami persze nem jelenti azt, hogy kietlen kis életemben a sok férfiúi teendő mellett nem akadtak kedves nőnemű lények, akikre ma is bágyadt őszi mosollyal emlékezem. Csak hát éppen nem vagyok képes újraélni, az emlékező jelenbe át-élni a hajdan voltakat. (Anyáktól hallottam, hogy tudják ugyan a szülés fájdalmát, de e fájdalom „képzete” az anyaságban semmítődött; ellenkező előjellel az elmúlt szerelemnek is ez az utóélete.) Ezért aztán hajlok arra, hogy a szerelem (erotika) ideje nem a múlt, még kevésbé a jövő, hanem a sorjázó jelenek (sic!). Ennek az állapotnak nincsen múltja, mert „vissza-nem-élhető” – elmúltával egy más minőséget nyer: átfordul gyűlöletbe, szeretetbe, barátságba vagy éppen közönybe; és nincsen jövője, mert átminősül gyűlöletté, szeretetté, barátsággá vagy éppen közönnyé. Emlékezni lehet rá, de az emlékekben átélni nem: holt és hűlt anyag, láva-kövület, mely egy idő után nem emlékezik/emlékeztet a pusztító izzásra; mind állagában, mind pedig távlatában elidegenedett egykori lényegétől. E tárgykörben még távlattalanabb, úgyszólván lehetetlen egy jövőképet kialakítani: itt nem lehetséges a jövőtervezés, minden következő időszegmentum gyökeres változást hozhat, s ennek fölsejdüléseként a szeretők a legnagyobb pillanatok közepette kétségbeesetten szeretik egymást. Nos, ezért gondolom én, hogy a szerelem egyetlen ideje a jelen, hiszen nincs kiterjedése, csak intenzitása.

Szerelem első látásra, Asszonyom? Nem tudom, nem hiszek benne, talán mert gyanakvó vagyok, s még csak nem is azért, mert sokszor kellett csalódnom, gyakran átvertek volna, sőt, úgy általában szerencsésnek mondhatom magam. A gyanakvás – meglehet – valami ősi hímösztönre vezethető vissza, örökletes, sokadízigleni bűnhődés valaki ostoba, időmélyi ősünk naiv ballépéséért; és az összefügg a félelemmel – a félénkséggel össze nem tévesztendő félelemmel – is, mely akkor fogja el a férfinépet, amikor – egyebekben rá nem jellemző fuzsitussággal – egész valójával beleveti magát egy be- és átláthatatlan kapcsolatba, amilyen például a házasságba „torkolló” szerelem: előbb használja egyebét, mint az eszét, s ennek bizony mind egyéni, mind társadalmi szinten következményei voltak, vannak és lesznek. Túl egy-két félresikerült házasságon, félrelépésen és hazugságon, mi azt már csak tudjuk, Asszonyom, hogy nem a nő a rossz és nem a férfi, hanem az intézmény, csakhogy jobbat eleddig nem találtak ki. Tehát: szerelem első pillantásra? Javítsuk ki talán megkívánásra, s ez nem azért áll közelebb az igazsághoz, mert egyszerűbb, hanem azért egyszerűbb, mert közelebb áll az igazsághoz. Megvallom, hogy amikor először feküdtünk össze, bármily jó lett légyen is, nemigen gondoltam én holmi szerelemre, de legalábbis pontosan el tudtam határolni az erotika szenvedélyességét az általam csak könyvekből ismert szerelemétől, s azóta jól sejtem, hogy az első pillantásra csak egy kényszerű meghatározás vagy (meg)fogalmazáskényszer. Az átélhetőség szintje csak ezután következik – vagy sem. Ezen a szinten aztán minden elfér, mint jó svédasztalon az undoknak tetsző csigától a nemes fácánsültig bármi. Ezen a szinten együtt él a leggyöngédebb érintés és a nyárspolgár által perverznek nevezett örömszerzés (ugyan mi lehet a közös gyönyörön alapuló örömszerzésben perverzió férfi és nő között?!) a szóbeli trágársággal, melynek négyszemközti gyöngédség-volta köztudomású, s az együttlét talán akkor teljesedik ki igazán, amikor a szavak, a megnevezések is pőrére vetkőznek, megszabadulván az eufemizmusnak olykor a durva megnevezésnél is pornográfabb kellékeitől. Miért van az, hogy társaságban újabban az emberek, sőt, a nők többsége hamarabb ejt el egy-egy obszcenitást, mint intim kettesben? Talán mert akkor az személyre szóló, úgymond cél­irányos? Azt már nem kérdem, miért sikerült rávennem Önt a szeretkezés megnevezésének legtriviálisabb módjára, Önt, aki finom úrihölgy-voltának ismertetőjeként ezt a szép, pontos, tömör és gömbölyű szót társaságban soha ki nem ejtette/ejtené. Nem kérdem, mert egyrészt ismerem az örömszerzés-borzongatás verbális módozatait is – kettesben, másrészt, mert mondtam s leírtam már: kétféle nőtípustól viszolygok: az egyik, amelyik szemérmetlen a társaságban, a másik, amelyik szemérmes az ágyban.

A fentieket összevetve talán levonhatok egy félénk tanulságot, Asszonyom: a szerelem az, amikor minden lehető és rendelkezésedre álló eszközt megragadsz a szenvedély tovább szítására, s talán azért, mert elsősorban minden ember önmagába szerelmes, és sosem a szerelem tökéletességére, hanem a tökéletességen túlira vágyik. Jól van ez így? (Ó, Vörösmarty Mihály!) Mert ugyanebből származik az az örök baj is, hogy egy tökéletes párkapcsolatból a felek egy idő után egy még tökéletesebbre vágynak, amit más kapcsolatban vélnek megtalálni. A szerelem paradoxona a paroxizmusra való törekvés, ami a partnerkapcsolatban a vég kezdetét jelzi. Mindezt példákkal tudnám igazolni – nem teszem: ki-ki legalább annyi példát ismer, mint én. S mert a szerelem (egyik?) lényege az önzés (önszerelem), ezért a szerelem legnagyobb ellensége éppen önmaga lehet. (Állítólag a préritüzet is ellentűz hamvasztja el.)

Mit is mondhatnánk még el így, kettesben mi a szerelemről, Asszonyom? Szinte látom, amint csóválja a fejét, egyet s mást most még nem hisz el. Még a jelenben élünk. Vagy tán azért, mert mindketten túl vagyunk már a második ifjúságunkon? Erre utazik? Reménykedik benne, hogy Isten nem ver meg egy harmadikkal is? Hogy szerelmünk átminősülése zökkenésmentesen egyenletes leend? Hogy minden nap a jelent hozza, s a sorjázó, egymás mellé épülő jelenek mozaikkockái árnyalatgazdagságukkal teljesítik ki egymást? Hogy’ hisz az örökkévalóságban, ami ugyebár folyamatos jelen? Vagy hinni akar? Mert ez a legtöbb, amit a kettőnk érdekében tehetünk. Amit egy párkapcsolatban a „felek” önmagukért és egymásért, no meg a kapcsolatért tehetnek. A férfi-nő viszony azonban az a kétismeretlenes egyenlet, mely máig megold(hat)atlan – általánosságban és elvileg... a gyakorlatról nem is szólva. S ha egy pár a maga számára mégis megoldja (ideig-óráig legalább), az mások számára mit sem jelent – a többi kezdheti elölről.

Írni is azzal a hiú szándékkal írunk, hogy tisztázzunk valamit a magunk s esetleg a világ (az olvasó) számára. Én pedig most éppoly bután kelek föl íróasztalom mellől, ahogyan leültem. Okos ember bizonyos dolgokban örökre buta marad, ha nem akar tudálékosnak tetszeni. A bölcsességet nem lehet megjátszani – az vagy van, vagy nincs.

Hát ez van, Asszonyom. Mindenesetre köszönöm segítőkészségét, még ha az emberiség szerelmetesebbik fele mit sem élvezhet „közös munkánk gyümölcséből”.

Híve,
Mózes Attila

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye a koronavírus miatt elrendelt hatósági intézkedésekről?








eredmények
szavazatok száma 2477
szavazógép
2020-03-07: Emlékezet - :

A székely vértanúk (Március 10. – a Székely Szabadság Napja)

Az 1848/49-es szabadságharc leverése után Magyarországon bevezetik az abszolutizmust. Erdélyben öt éven keresztül terror, ostromállapot uralkodik, ezt az időszakot – az akasztások, a kivégzések, a bebörtönzések nagy száma miatt – kötélkorszaknak nevezik. A rendszer a besúgók hálózatára, a modern alapokra helyezett politikai rendőrségre támaszkodik.
2020-03-07: Irodalom - :

A. Túri Zsuzsa: Szerelem

Szívemet szögekkel verted a keresztre,
Alvadt vérbe zártál mát és holnapot...