Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Az ágyú útja

2020. március 14., szombat, Élő múlt

Ha valahol szóba kerül az ágyú (így, névelővel), akkor minden magyar ember tudja: Gábor Áron ágyújáról van szó. Mely nemcsak történelmi relikvia, de szimbólum is, sőt, hányatott utóélete a székelység sorsával azonosítható: a szabadság megvédésére született, évtizedeken át elfeledve volt, tulajdonlásáért hatalmi harcok dúltak, elrabolták, hazahozták – és most végre szabad. Hogy milyen utat járt be Kézdivásárhelytől Budapestig, ahol az idei nemzeti ünnep főszereplőjének kellett volna lennie, ezt  elevenítjük fel.

  • Albert Levente felvétele
    Albert Levente felvétele

Az elhantolt ereklye

Gábor Áron egyetlen megmaradt ágyúcsöve megtalálásának története közismert: 1906-ban, csatornázási munkálatok közben véletlenül akadtak rá. Ha az árok kijelölt nyomvonala nem épp ott húzódik, talán soha nem kerül elő az alig harminccentis földréteg borította ágyú. Pedig létezéséről tudtak Kézdivásárhelyen, felkutatására kísérlet is történt, mely azonban nem vezetett eredményre.

A kézdivásárhelyi hadiipari gyárban utolsóként öntött ágyúcsövet a kökösi csata kimenetelének hírére rejtették el az ott dolgozók. A sepsiszentgyörgyi Székely Nép 1906. augusztus 31-i számában kivonatosan, a kézdivásárhelyi Székely Újság másnap egészében közölte a kézdivásárhelyi Jancsó Gábor levelét, mely szerint „mikor a szóban forgó ágyú készült éppen azon idő alatt folyt legádázabbul a kökösi hidnál az élet-halál tusa. Egyszer csak hirül (hírnök – szerk. megj.) jön a harctérről s jelenti, hogy a csatát elvesztettük, Gábor Áron elesett. Menekül mindenki s nyomunkban a muszka. Azt az ágyút éppen cipelték a szerelő kovácsok, hogy felrakják a mühely előtt várakozó vadonatuj szekérre. A kedvezőtlen hirek hallatára egy pillanatra megállottak, hogy számotvessenek a helyzettel. S nem ok nélkül, mert a halált okádó szörnyeteg kész ugyan, de ha ott hagyják, visszafelé sült volna el. Hamarosan feltalálták magokat. Ott helyben kissé felturták a földet s bele guritották a »varangyos béká«-t. Ezután Turóczy Mózes után elmenekült [mindenki] Csikszeredába, hogy ott folytassák a munkát.” Elővigyázatosságuk nem volt hiábavaló, a bevonuló orosz csapatok a gyárat feldúlták, a műhely előtt árválkodó ágyúszekeret elégették. Az ágyúcsövet elrejtő maroknyi mester megesküdött, hogy a rejtekhelyet titokban tartják. A közülük utolsóként életben maradt Kovács András kovácsmester halálos ágyán magához hívatta Pongrácz Lajost, és elmondta neki, hogy a kúttól 13 lépésre van elásva az ágyú. Pongrácz az 1896-os millenniumi kiállításon szándékozott az ágyút bemutatni, idejében hozzáfogott megkereséséhez, de kutatása – próbafúrásokat végzett – kudarcot vallott, bár az is lehet, a fúró megakadt az ágyúban, de ő nem hitte, hogy olyan közel legyen a felszínhez. Így történhetett, hogy az ágyú még tíz évig rejtőzködött, míg 1906. augusztus 18-án Péntek János kubikos csákánya kifordította a földből. A leletről Kézdivásárhely polgármestere aznap táviratban értesítette Háromszék vármegye alispáni hivatalát: „Jelentem, hogy a kórház vízvezeték ásásnál feltaláltuk az itt öntőt [öntött] utolsó honvéd ágyut kerekek nélkül.”

 

Az eredeti ágyúról gipszmásolat készült 1913-ban. Fotó: a Székely Nemzeti Múzeum fototékája

 

ödri Ferenc, Sepsiszentgyörgy polgármestere, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatóválasztmányának elnöke és dr. László Ferenc múzeumőr már másnap Kézdivásárhelyre utazott, utóbbi kétséget kizáróan megállapította a lelet eredetiségét, erről a Székely Népben augusztus 24-én A kézdivásárhelyi ágyu-lelet – Igazi Gábor Áron-ágyú címmel, a Székely Újságban augusztus 26-án Gábor Áron ágyuja címmel közölt részletes leírást. Dr. László Ferenc megpróbálta az ágyút megszerezni a Székely Nemzeti Múzeum számára, de Kézdivásárhely sem a hatalmi nyomásnak (a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyelősége, illetve az alispáni hivatal kérése az ágyú átadására vagy letétbe helyezésére) nem engedett, sem a vásárlási szándék nem tántorította el: az ágyút a városháza dísztermében akarták megőrizni.

Az ágyúcső városházára szállítására nagy ünnepélyt szerveztek Kézdivásárhelyen, Kossuth Lajos iránti tiszteletük kifejezéseként a rendezvényt augusztus 25-ére, Lajos napjára időzítették. Az ünnepségről a Székely Újság augusztus 30-i száma részletesen tudósít: az ágyút virágokkal feldíszített szekéren – a kocsi egyik oldalán ugyancsak virágokból kirakva Ne bántsd a magyart, másik oldalán Ha még egyszer azt üzeni felirat volt olvasható – szállították a kórháztól a városházáig, a menet élén a tűzoltó zenekar haladt, a szekeret a város harangjainak zúgása közepette kísérte „a rendkívül megsokasodott népáradat”. Az ágyút a városháza – a mai Incze László Céhtörténeti Múzeum épülete – nagytermében egy emelvényre helyezték el, dr. Török Andor polgármester ünnepi beszédét követően előbb ő a város zászlaját, majd a még élő honvédek 48-as nemzetőrzászlójukat, végül a tíz ipartársulat társulati zászlóját hajtotta meg előtte. „És most, midőn leteszem a város koszoruját – cserfalombokból, a hősök virágából fonva – erre az ágyúra, Kézdivásárhely város közönségének nevében ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy ez ereklyét a város őrizetébe veszem, azt hűséggel és kegyelettel gondozom” – zárta beszédét dr. Török Andor polgármester.

 

Kézdivásárhelytől Sepsiszentgyörgyig

A kézdivásárhelyiek nem sokáig örvendhettek az ereklyének, az első világháború után az Erdélyben berendezkedő román hatalomtól féltve, az ágyúcsövet a Székely Nemzeti Múzeumba menekítve látták biztonságos helyen. De a „kicsi magyar világban” újra fellángoló Gábor Áron-kultusz idején megpróbálták visszaszerezni az ágyút: a Székely Nép 1943. október 24-én Kézdivásárhely ha békességesen nem kapja vissza az eredeti Gábor Áron ágyut, pert indít a Székely Nemzeti Múzeum ellen címmel közölt cikkében arról számolt be, bár a múzeumok felett felügyeletet gyakorló Közgyűjtemények Országos Felügyelősége elutasította a város kérését azzal a kifogással, hogy az ágyút örök letétként adták a múzeumnak, Kézdivásárhely képviselőtestülete mégis felszólítja a Székely Nemzeti Múzeumot az ágyú „záros határidőn belüli átadására és amennyiben békességes uton a muzeum nem hajlandó erre, akkor Kézdivásárhely város peres eljárást indít az ágyu kiadása iránt”.

 

1906. augusztus 25.: feldíszített szekéren viszik az ágyút a városházára. Fotó: a Székely Nemzeti Múzeum fotótékája

 

A fenyegetéstől nem ijedt meg Herepei János, a Székely Nemzeti Múzeum akkori igazgatója, a Székely Nép következő lapszámában, október 27-én válaszolt a kézdivásárhelyiek követelésére. A Kézdivásárhely addig nem kaphatja meg a Gábor Áron-ágyut, míg az ottani múzeumot a közgyűjtemények felügyelősége nem ismeri el című írásában felelevenítette, az ágyú 1923. július 12-én azért került Sepsiszentgyörgyre, mert „maga Kézdivásárhely vezetősége is jobbnak és biztosabbnak látta az ágyut ebben a múzeumban”, és miután a múzeum átiratban kérte Kézdivásárhely vezetőségétől az ágyú átengedését az intézménynek, „kérésünket a legnagyobb örömmel teljesítették”. Herepei leszögezi, a törvények értelmében „a közgyűjteményekké nyilvánított múzeumokból muzeális értékeket csak abban az esetben lehet elidegeníteni, illetve szerződés alapján más idegennek kiadni, amennyiben ahhoz a Közgyűjtemények Országos Felügyelősége is hozzájárul” – ez azonban nem történt meg. A kézdivásárhelyiek azzal próbáltak érvelni, hogy a város ikafalvi Diénes Ödön gyűjteményére alapozott majdani múzeuma lenne illetékes az ágyú tulajdonlására, de „a kézdivásárhelyi múzeum, ha lehet egyáltalán erről beszélni, nincsen a felügyelőség által elismerve”, zárta le a vitát Herepei. És ezzel az ágyú sorsa másodszor is eldőlt: marad Sepsiszentgyörgyön – de csak alig több mint negyed évszázadon át.

 

Sepsiszentgyörgytől Bukarestig

Véget ért a második világháború, újabb impériumváltás történt, berendezkedett a kommunista államhatalom, de a kézdivásárhelyiek továbbra sem mondtak le az ágyú visszaszerzéséről. A „két szomszéd vár” közötti, az ágyúcső miatt keletkezett viszálynak végül Bukarest vetett véget 1971-ben, amikor az eredeti ágyút az akkor alakuló Román Történelmi Múzeumba vitték.

Nem egyedi eset volt ez, hiszen a bukaresti intézmény gyűjteményét – Románia Szocialista Köztársaság 1969. október 23-án kelt 724-es államtanácsi dekrétuma és 1970. március 20-án kiadott 294-es számú minisztertanácsi határozata alapján – az ország számos múzeumából beszállított tárgyakkal alapozták meg: előbb kölcsönbe véve azokat, majd végleg elkobozva. Az akkori nevén Kovászna Megyei Múzeumból sem csupán a Gábor Áron-ágyút rekvirálta Bukarest, az 1971-ben aláírt kölcsönadási-kölcsönvételi, majd az 1973-ban szignált átadási szerződés több tíz tárgyat, többnyire a megye területén előkerült régészeti anyagot sorolt fel – mindkettőn azonban egyes sorszámmal szerepelt a „bronzágyú /Gábor Áron által öntve, az ágyúhoz nem tartozó lövegtalppal/”, a végleges átadási szerződésen leltári értékeként az ötszáz lejt is feltüntetve.

És mindazok ellenére, hogy a Román Történelmi Múzeumban tudatában voltak az ágyúcső eredetének (és talán a székelység számára képviselt eszmei értékének is), a kiállításon mint az 1848-as román forradalom idején használt ágyút mutatták be – rövid ideig, hiszen alig pár hónap után a múzeum pincéjébe vitték. Itt találtak rá 1971 nyarán az újkori ágyúöntők, a kézdivásárhelyi Iprofil helyi kisipari vállalat munkatársai, akik az évben Kézdivásárhely, következő esztendőben Sepsiszentgyörgy számára készítettek egy-egy hasonmás ágyúcsövet.

 

Bukaresttől Székelyföldig

Az ágyú bukaresti fogságból való kiszabadításának szükségessége már az 1989-es rendszerváltás után felmerült, Bukarest azonban mereven elzárkózott a Székely Nemzeti Múzeum kérésének teljesítésétől, csírájában elfojtva minden erre irányuló kezdeményezést. Az ágyú visszaszerzésére először az RMDSZ első, 1996-os kormányzati szerepvállalása idején nyílt valós esély, a szövetség azonban akkor – és még utána is sok évig, bár ez idő alatt többször is volt a bukaresti parlamentben „a mérleg nyelve” – még nem volt elég erős ahhoz, hogy elérhesse az ágyú hazahozatalát. A tét ugyanis felettébb nagy volt: a precedensteremtés veszélye. Hiszen, ha egyetlen tárgyat is visszaad a bukaresti múzeum, sorra jelentkezhetnek a más vidéki intézmények is az egykor szintén kényszerűségből beszolgáltatott anyagukért.
2010-ben Románia történetében első ízben foglalhatta el RMDSZ-es politikus a kulturális és örökségvédelmi miniszteri széket. Kelemen Hunornak már sikerült elérnie, hogy a Gábor Áron-ágyút háromhetes időtartamra kölcsönbe adja Románia Történelmi Múzeuma a Székely Nemzeti Múzeumnak. A nagyközönség a 2010. március 12-én a Székely Nemzeti Múzeumban megnyílott In memoriam Gábor Áron (1814–1849) című kiállításon láthatta először itthon az ereklyét közel negyven évi távollét után, az ágyú az az évi nemzeti ünnepünkön Kézdivásárhely főterére március 15-én rég nem látott nagyságú tömeget vonzott.

 

Újra itthon volt tehát az ágyú,

de még nem volt a miénk. Elkezdődött az ágyúmarasztaló csata két fronton is: részint aláírásgyűjtést indított a Székely Nemzeti Múzeum az ágyú hazakéréséért, részint meghordoztatásával (Kézdivásáhely után Barót, Csíkszereda) szándékoztak bizonyítani, itt van érdeklődés iránta, tehát jogos lenne itt maradása. A bukaresti kölcsönadási szerződést meghosszabbították, de az ágyú sorsának számunkra kedvező kimenetele sehogy sem akart elérkezni. Nemzeti ünnepünk után egy hónappal jelentette be Kelemen Hunor, hogy március idusa előtt csak a kölcsönzési megoldás kivitelezésére futotta, de az ágyú itthonmaradásához még minisztersége alatt megtalálják a megfelelő jogi eszközt.

A bukaresti ügyintézés azonban lassan haladt, egy év múlva, 2011. március 9-én jelenhetett csak meg a sajtóban a hír: Az ágyú marad. A politikum meggyőző munkája megtette hatását, a bukaresti Nemzeti Történelmi Múzeum új igazgatója, Ernest Oberländer-Târnoveanu már hajlandó volt beleegyezését adni ahhoz, hogy az ágyúcső visszakerüljön a Székely Nemzeti Múzeum gondnokságába. S mert tudta, mekkora fontossággal bír számunkra az ereklye, nem adta ingyen: végül hosszas alkudozás után a sepsiszentgyörgyi hasonmás ágyúcsövet kapta meg a bukaresti múzeum, 61 érmét és az erősdi kultúrához tartozó 12 tárgyat.

 

Fotó: Albert Levente

 

Az ágyúügy még ezzel sem ért véget.

A két múzeum közti tranzakciót kormányhatározatnak kell hivatalosítania – a kormány azonban késlekedett napirendjére tűzni a kérdést. Románia politikai életében zavaros időszak következett, előbb a Boc-kormány, majd az Ungureanu-kormány bukott meg, aztán a szociáldemokraták és a liberálisok szövetkeztek, ebbe a kabinetbe azonban az RMDSZ nem került be. Közben teltek az évek, a Gábor Áron-ágyú ügyében pedig egyfajta status quo alakult ki: hivatalosan továbbra is a bukaresti múzeum tulajdonában maradt, de Sepsiszentgyörgyön volt kiállítva.

2014 februárjában a liberálisok kiléptek a kormányból, a szociáldemokraták az RMDSZ-szel közösen alakítottak kormányt. Az időközben az RMDSZ elnökévé választott Kelemen Hunor ismét elfoglalhatta a művelődési miniszteri tisztséget, és ezúttal már sikerült elfogadtatnia az ágyúcserét jóváhagyó kormányhatározatot: a Ponta-kabinet augusztus 1-jei, 697-es számú döntése Románia Hivatalos Közlönyének augusztus 22-i, 619-es számában jelent meg.
Ezzel véget ért az utolsó Gábor Áron-ágyú 114 évvel ezelőtt kezdődött kálváriája. Eldöntetett: végérvényesen a székelyeké marad.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint a Sepsi OSK bejut a Román Kupa döntőjébe?








eredmények
szavazatok száma 1158
szavazógép
2020-03-14: Irodalom - :

Hegedűs Imre János regénye: Az ötödik kerék 27. (Moyses Márton élete és tűzhalála)

S elindult, mint hajdanában, a belső beszéd, szakadozott fel benne a kétségbeesés fohásza, őrölt, zúgott, dübörgött lelkében a felháborodás. Magamagának vallott, ha este lefeküdt, s falnak fordult, ha kaszált, ha szénát szárított, ha vágta kapával a szikonyos, agyagos földet Nagyajta határában:
2020-03-14: Jegyzet - Kuti János:

A tiltás haszna (Kármentő)

Ez a koronavírus, úgy néz ki, túljár az emberek eszén, mert egyelőre akadálytalanul gyilkol. Pedig ez is és más hozzá hasonló kórokozók is buták, mert ha okosak lennének, akkor az „élni és élni hagyni” elvet alkalmaznák. Így meg beleköltöznek az emberbe, aztán ha az gyenge, megölik az illetőt, és azzal együtt mennek a földbe vagy hamvasztás után a levegőbe, és vele együtt pusztulnak el. Mi értelme van ennek?