Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

1.Sütő András: Fülesek és fejszések között /részlet/

2020. március 21., szombat, Emlékezet

Március 15. Az első szabad megemlékezés hetven év után, a magyarság legfényesebb napján, 1848-ról, szabadságharcunkról. Az RMDSZ megyei vezetőségében tárgyilagos helyzet­elemzés alapján tanácsoltuk sokirányú kezdeményezések képviselőinek az ünnepség szerény kereteit.

  • Fotó: Azopan Photoarchive – azopan.ro/ Tóth Levente
    Fotó: Azopan Photoarchive – azopan.ro/ Tóth Levente

A gyűlölet, a rémhírterjesztés, a feszült hangzavar közepette úgy gondoltuk, csendesítőleg hat majd, ha ötvenezer magyar helyett csak kétezer ünnepel a Bem-ház előtt; ha megemlékező beszédek helyett a miatyánkot mondja el Fülöp G. Dénes református lelkészünk. Előtte néhány szavalat hangzik el, magyar nemzeti zászlót nem tűzünk ki, nem lobogtatunk, kokárdával nem ijesztgetjük a szívbajos hazafiakat. S amikor ezt elhatároztuk, már tudtuk, hogy gátlástalan rágalmazóink magyar zászlók erdejéről fognak rikácsolni.

És úgy lőn! Petre Roman miniszterelnök úr később ugyanazt hazudta a marosvásárhelyi ünnepségről, mint a legsötétebb lelkű sajtósakálok falkája. Provokációs célokkal beözönlő magyarországi turisták tízezreiről fecsegett őkelme is, holott magyar állampolgárok alig-alig tűntek föl itt-amott, helyi rokonaik körében. Hivatalos vendégeink voltak a bukaresti magyar nagykövetség képviselői. S ennyi! Egy miniszterelnök azonban rangjának és hatalmának megtartása végett a hazugsággal is képes szövetkezni. A budapesti Honvédkórházban, betegágyból szólva kellett a Magyar Televízió útján megcáfolnom Petre Román úr tényhamisításait, mondván: akkorákat hazudik, hogy neki lehet támaszkodni.

Március 15-e elmúlt békében. Annál veszedelmesebb napra ébredtünk 16-án. Híre jött, hogy a városban újból föltűntek a Vatra Românească nevű szervezet dühödt csoportjai. Garázdálkodásuk centrumaként a Tudor negyed 28-as számú gyógyszertárának környékét említették. Vejem, Cselényi László és operatőr munkatársa, Várszegi Károly már megérkezett volt Budapestről, hogy a 17-ére meghirdetett műsoros estről tudósítsanak a Nemzeti Színházból. Az említett nap reggelén városnézőbe indultak, délfelé pedig már aggódva kezdtem hollétük felől telefonon érdeklődni. Így tudtuk meg, hogy vatrás bandák egyetlen magyar szó miatt ostrom alá vették a 28-as számú gyógyszertárat.

Mi történt? Valaki észrevette, hogy a gyógyszertár kirakatüvegén a görög eredetű román FARMACIA szó mellett magyar szó tűnt föl: GYÓGYSZERTÁR. Ebből támadt azután a véres konfliktus. A magyar felirat fölfedezője azonnal riasztotta hasonszőrű társait, majd berontottak a gyógyszertárba, rátámadtak Körmöczky Emesére és munkatársaira, tiltakozván a magyar felirat ellen. Onnan kijőve pedig azt kezdték ordibálni, hogy a gyógyszerész kijelentette: románokat nem hajlandó kiszolgálni, azaz megvonja tőlük a gyógyszert. Az abszurd vád ellen védekezőket nyilván senki sem hallgatta meg. Szemtanúk szerint a gyógyszertár előtti teret elképesztően rövid idő alatt lepte el a kétnyelvűség ellen tiltakozó tömeg.

A március 19-i események ismeretében ma már föltehető, hogy a 28-as gyógyszertár magyar feliratának ürügyén főpróbát tartottak a pogromszervezők. Többek közt azt akarták megállapítani, hogy az ingyen fogyasztható pálinkától mennyi idő alatt jutnak el híveik az állati agresszivitás fokáig. Talán az is érdekelte őket: hányadik decinél kell abbahagyni az itatást, hogy a bátorságot növelő ajzás ne csapjon át saját ellentétébe, a tökrészegség bamba, összehuttyant rongy­állapotába.

Aztán déli időben újabb hírt kaptunk arról, hogy a Magyar Televízió munkatársait megtámadták, felszerelésüket összetörték, autójukat felborították.
Kínzó sejtelmekkel ugrottam kocsiba s igyekeztem a helyszínre. A Poklos patakának hídján túl, a gyógyszertártól kb. háromszáz méternyire leparkoltam. Nem lett volna tanácsos autóval a sok száz főnyi, megvadult tömeg ütésközelébe kerülni. Az úttesten átkelve elvegyültem az emberek között. Eszembe sem jutott, hogy fölismerhetnek, megtámadhatnak. Fokozódó riadtsággal kutattam Cselényi László és Várszegi Károly után. Megszólítani valakit? Kockázatos lett volna. Felfordított gépkocsikat nem láttam; ez kissé megnyugtatott. A tömeg láttán azonban a legrosszabbra is föl kellett készülnöm. Nincs szó rá, amit az alkohol és a gyűlölet keltett az egyetlen magyar szó miatt összeverődött emberekben. Mégpedig – tessék jól figyelni! – az Înfrățirii, vagyis a Testvériség nevű utcában. Később szemtanúk mesélték: a vatrás csoportok oly izgatottan futottak össze minden irányból, mint amikor totemgyalázás történik Afrika belsejében.

Ismerősre bukkanva megkérdeztem: nem látott-e televíziósokat? Hallott-e valamit róluk? Igen, egy menekülő magyar nyugdíjas mesélte neki, hogy rájuk támadtak, összeverték őket, majd felborították és meggyújtották az autót, amelyen megpróbáltak elmenekülni.
Ezt nem hittem el. Hiszen akkor látni lehetett volna valahol az égő gépkocsit! A gyógyszertár főbejárata zárva volt. Ablakain befelé leselkedve mozgást nem észleltem. Az épület földszintje kihaltnak tűnt. Akkor a hátsó bejáratnál zörgetve, kiabálva próbáltam jelt adni a netán bezárkózott személyeknek. Semmi válasz, semmilyen életjel.

Növekvő kétségbeeséssel vetettem bele magam a hullámzó, harsogó, káromkodó, néhol meg éneklő tömegbe. Ott kell keresnem őket, gondoltam, ahol nagyobb és izgatottabb a csoportosulás. A gyógyszertárral szemben, kissé rézsútosan egy toronyblokk előterében bámultak sokan a magasba; öklüket rázva kiabáltak: „Gyertek le, bozgorok! Különben mi megyünk föl!” Akkor még nem értettem, kinek szól a fenyegetés. Odébb sodródva azt is láttam, hogy a harcosoknak italt osztogatnak. A tülekedés nagy volt, az embergyűrűből rendre kiszakadó férfiak mohón szopták a boros- vagy pálinkásüvegeket. Mentem utánuk, meg-megállva. Egy-egy vérmesen izzó szempár hosszan és gyanakodva tapadt rám. Ilyenkor elfordultam és gyorsan odébbálltam.

Visszatértem a gyógyszertár bejáratához. Időközben ott támadt újból nagyobb tülekedés. Eleinte kiabálást, helyeslést, biztató szavakkal elegyes mondatfoszlányokat hallottam, majd azután csönd lett. Mitől vajon? Rövid nézelődés után megértettem. Ötven-hatvan főnyi tömeg egy emberként meresztette szemét a kirakatüvegre. Annak tövében egy rossz arcú férfiú szorgalmatoskodott, térdre ereszkedve. Nem állapíthattam meg, milyen szerszámmal dolgozik; az üvegre festett magyar szó betűit kapargatta halálos komolyan, sőt, alkotó elmélyültséggel, akár egy Brâncuși, egy Michelangelo. Hívei, avagy megbízói szemüket meresztve, bambán és szájtátva, pálinka- és diadalittasan, elismeréssel, sőt, csodálattal figyelték bravúrját, történelmi súlyú ténykedését. (…)

A betűkaparó ember bámulóinak egyike, talán annak jeleként, hogy iszonyatos veszedelem közeledtét érzi, a fejéhez kapott, óbégatni kezdett, majd leroskadt a kövezetre. Kis ideig maga elé bámult, a fejét lógatta, majd vérmes tekintetét az égre szegezve borzalmas üvöltésbe kezdett.
Fájdalmas volt a hangja. Istennek panaszolt valamit, Istentől kérte, hogy a föld színéről tüntessen el valakiket.
Az üvegre festett magyar szó miatt szenvedett az az ember.
Úgy ordított, mint akit nyúznak.
Mint akit lassú tüzű máglyán égetnek.
De senki sem kérdezte: mi baja? Ne hívjon-e mentőt?

Ekkor a szemközti tömbház felől harsány, tömeges bravó kiáltás hallatszott. Az ott garázdálkodó brávók bravóztak. Társaikat éltették, akik a felső emeletek szintjéről egy magyar feliratos táblát dobtak le az úttestre. Ennek szólt az örömkiáltás, majd annak is, hogy a különös zsákmányt az alant várakozók menten tapodni kezdték, szétszaggatták, darabjait ugrándozva mutogatták. Később tudtam meg, hogy a felirat így szólt: „Magyar sulit akarunk!” Állítólag két diáklány műve volt, akiket azután a rájuk rontó vatrások le akartak dobni a hatodik vagy hetedik emeletről. Ez csoda folytán elmaradt, de életüket így is rendőrök mentették meg. A helyszínről azonnal elszállították őket. Azt a magyar családot, amelynek erkélyéről a sulikövetelő táblát lehajították, kis híján meglincselték a támadók. A lakást feldúlták, berendezését összetörték, könyveket, bútormaradványokat dobáltak ki az erkélyről. Csoda, hogy agyon nem vertek valakit odalent.

Ekkor egy asszony megszólalt, reám mutatva:
– Nézzétek! Ő volt az! Ő szónokolt az imént a románok ellen.
Azzal többen is kezdtek körülvenni, szemrevételezni.
– Ki szónokolt? Hol szónokolt? – kérdeztem románul az asszonyt, aki nem válaszolt, csak bámult rám égő szemmel, eszelősen. Lábak mozdulnak, karok nyúlnak felém, mögöttem valaki úgy szusszant fel, hogy az fújtatás volt inkább, a támadó vadkan dühkitörése, bennem pedig egyetlen ijesztő szó csörrent meg: lincselés! Ám abban a pillanatban föltűnt valaki mellettem, egy Toldi termetű férfiú vetette magát a támadók elébe, karjaival egyet jobbra, egyet balra sepert, s a kis időre megtisztult helyről gyorsan elvonszolt engem. A vatrások úgy meglepődtek, a mindenre elszánt férfiú láttán olyannyira megszeppentek, hogy bántódás nélkül távozhattunk.

Megmentőm szelíd szigorral meg is rótt azután:
– Kedves bátyám, hogy lehet ennyire meggondolatlan?
Autómat szerencsére épségben találtam, hiszen a kerekeit éppúgy kiszúrhatták volna, mint ’89-ben, halottak napján. Elhagytuk hát gyorsan a Testvériség utca környékét. Megmentőm úgy döntött, hogy hazaérkezésemig nem hagy magamra. Először a rendőrségre mentünk. Sejtelmem nem csalt: ott voltak a magyar televíziósok.
Nagy gonddal épp igazoltatták őket. Támadóikat persze futni hagyták, mint annak előtte is, amikor az őrjöngök televíziós személyeket tám

dtak meg. Várszegi Károlynak a csuklóját törték el, Cselényi Laci a fején, vállán sebesült meg a rázúduló ökölcsapásoktól.
A tömeg haragját azzal vonták magukra, hogy filmezni akartak. Először a milliós értékű felvevőgépet törték össze.
A rendőrségről mindannyian hálistenkedve jöttünk el. Kimozdulásunk a házból rosszabbul is végződhetett volna. Otthon még elbeszélgettünk az én megmentőmmel, akinek neve maradjon továbbra is Toldi Miklós. Nem szeretném őt kitenni esetleges támadásnak azok részéről, akik azóta is büntetlenül ordibálhatják, hogy magyar vért akarnak inni. Kísérje őt örök hálaérzetem és csodálatom. Bátorságát vakmerőséggel tetézte azon a veszedelmes napon, amely naphaladás után is zaklatott maradt.

A Vatra – a Román Tűzhely – vitézeinek garázdálkodása éjfél után ért véget. A gyógyszertár-háború után elindultak a belváros felé. Elözönlötték a főutat, lebé­nították a forgalmat. Ebben senki sem próbálta megakadályozni őket.
Valaki, állítólag részegen, Trabantjával megpróbált kihajtani, vagy tán a járdára félrehúzni az úttesten nyüzsgő tömegből. Gázolás lett a következménye. Ekkor az autóját helyben darabokra törték, felgyújtották, őt magát félholtra verték.

Aztán másokat támadtak meg. Vérengző portyára indultak, egész lakónegyedeket vertek föl félelmetes üvöltéssel, és legfőbb jelszavukkal, miszerint meghalnak, harcolnak stb.
Barátaink időnként figyelmeztető jelzést adtak le telefonon: vigyázzunk, esetleg hagyjuk el otthonunkat, felénk közelednek a „magyar vérre szomjas” harcosok. Valaki azt is közölte, hogy Tőkés Lászlóéval együtt az én nevemet kiabálják akasztási szándékkal.

Az udvaron vigyázkodva hallgattuk üvöltésüket az egyetemi diákotthonok tájáról. Ott azután irányt változtatva tőlünk elfelé távoztak. Állítólag rendőrök is megpróbálták megakadályozni őket a magyarverésben.
Jóval éjfél után tértünk nyugovóra.

(folytatjuk)

(Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2001)

 

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint a Sepsi OSK bejut a Román Kupa döntőjébe?








eredmények
szavazatok száma 1143
szavazógép
2020-03-21: Vélemény - :

Ştefan Vlaston: A válság lehetőség is (Román szemmel)

Egyelőre úgy tűnik, hogy a „fogalmamsincs” felől lassan, megfontoltan botorkál a „derengvalami” állapota felé. Kérdés persze, hogy ez a botorkálás elég lesz-e a sikerhez. Jelentős válságon megyünk keresztül, amelyet a koronavírus okozott.
2020-03-21: Kitekintő - :

S. Király Béla: A demagógok konkurenciája (Párizsi levelek)

A török elnök arról győzködte az Európai Uniót, hogy a Szíriával kapcsolatos biztonsági aggályai jogosak. Március 10-én Brüsszelben azt is világossá tette, hogy nem enged, amíg Európa nem veszi ki részét a migrációs krízis kezeléséből.