Református hírnökIgazi böjt

2020. március 26., csütörtök, Vélemény

Eredj, népem, menj be szobádba, és zárd magadra az ajtót! Rejtőzz el
egy rövid pillanatra, míg elmúlik az ÚR haragja.
(Ézsaiás 26,20)

Vajon hányszor tetted már fel a kérdést magadnak vagy lelkészednek, hogy egy református embernek hogyan kell böjtölni? Vagy úgy általában, felekezettől, kortól, nemtől függetlenül milyen a helyes böjt? Hányszor voltál gondban amiatt, hogy vajon jól teszed-e, ha fizikailag lemondasz dolgokról: húsról, édességről, cigarettáról vagy italról, de lelkileg nem csendesedsz el? Vagy rendben van-e az, ha lelkileg próbálod megtalálni az egyensúlyt és a csendet, de fizikailag nem teszel semmit, külsőleg semmi látszata annak, hogy böjtölsz? Mennyi dilemma fűződik a böjtünkhöz! Dilemmák, melyek ilyenkor, húsvét előtt aggasztóak, lélekbolygatóak sokunk számára.

Ebben az évben viszont úgy látom, könnyebb dolgunk van. Beléptünk a böjti időszakba, és nem volt sok időnk gondolkodni, dilemmázni. Isten most az egyszer rákényszerített bennünket a böjtre, sőt, azt is megmutatta, hogy miként böjtöljünk. Ha magunktól nem is tudtunk rájönni, hogy miként kell, ő megadta a lehetőségét az igazi böjtnek.

Sajnos, nem kellemes. Szokatlan, kimondottan fájdalmas, sőt, siralmas ez a helyzet. Nem tetszik, hogy valaki külsőleg parancsolt ránk, hogy böjtöljünk. A gyeplőt most nem mi tartjuk, és ezt nem szeretjük. De szükségünk volt erre. Mert magunktól nem ment. Nem tudtunk leállni, nem tudtunk még csak lelassulni sem. Nem figyeltünk Istenre, egymásra, de még csak magunkra sem. Talán lemondtunk egy időre erről-arról, de ez nem hozott különösebb változást az életünkben. Pedig az igazi böjtnek ez lenne a lényege.

És most, íme, igazi, valós böjtöt élünk. Tény, hogy nem önként döntöttünk a böjtölés mellett, hanem egy láthatatlan, aljas ellenség kényszerített rá. Mindazonáltal bízom benne, hogy a végén ez a külső kényszer a hasznunkra válik, és jó hatással lesz az életminőségünkre nézve. Most még nem látjuk a végét, a pozitív hatást még annyira sem, de reménykedjünk, és imádkozzunk azért, hogy felemelt fejjel evickéljünk majd ki belőle.

Igazi, valós böjtöt élünk. Sok mindenről lemondunk, ami eddig természetesen hozzátartozott a mindennapokhoz. Elsősorban a napi programról, rutinokról, szokásokról. Nehéz ezeken változtatni, alakítani. Az elején még jólesik otthon pihenni, aztán egyre nyomasztóbbá válik a „programtalanság”. Mintha csak lebegne az ember. Csak úgy létezne, különösebb cél nélkül. Aztán lemondunk a napi bevásárlásról, a siker­élményről, hogy ismét tele szatyorral térhettünk haza. Milyen könnyen hozzászoktunk ehhez a hamis örömhöz! És most elvették tőlünk: átgondoltan kell vásárolni, és nem mindennap, csak amikor már tényleg muszáj, és akkor sem biztos, hogy sikerül beszerezni azt, ami a vásárlólistánkra előzőleg felkerült. Lemondunk a találkozásokról, szórakozásokról, kulturális programokról. Eddig természetes volt, hogy emberek vesznek körül, akikkel érintkezhetünk, szemtől szembe kommunikálhatunk, veszekedhetünk és bókolhatunk, kezet foghatunk és ölelkezhetünk. Most ezt is megböjtöljük. És ez a legnehezebb, valljuk be őszintén.

Sosem gondoltuk volna, hogy ilyen kemény dolog az igazi böjt. Érezzük minden napnak a súlyát, pedig még csak az elején vagyunk.

De ha majd lejár ez a nehéz időszak – és most mindannyian azért imádkozunk, hogy mihamarabb lejárjon –, reméljük, hogy nem tűnik el nyomtalanul az életünkből, nem törlődik ki az emlékezetünkből. Reméljük, hogy ez a valóságos böjt elég lesz ahhoz, hogy rádöbbentsen bennünket sok mindenre. Először arra, hogy kellenek a programok. Kell a napi rutin, a korán kelés. Kell a munka, és kell utána a pihenés. A közös ebéd vagy vacsora, amikor a család összes tagja odaül az asztalhoz, és az időpont, amikor villanyoltást kiált a családfő. Rádöbbent bennünket ez a böjti időszak, hogy sokkal kevesebből is lehet jól élni. Kevesebb alapanyagból is lehet szerény ételt készíteni és abból igazán jóllakni. Ebben a böjti megvonásban érezzük meg igazán, hogy mit jelent a másik ember. Mekkora ajándék, hogy van társunk, van családunk, aki/amely meghallgatja gondolatainkat, velünk együtt örül, bátorít vagy éppenséggel vigasztal. Ajándék a gyermek, még akkor is, amikor idegesítően sokat mond vagy értelmetlenségeket kérdez, ajándék a szomszéd, akihez bekopoghatunk egy fél kiló cukorért. Hatalmas ajándék a sok tanító, tanár, orvos és asszisztens, színész, művész, elárusító és munkásember, idős és fiatal, szegény és gazdag. Hatalmas ajándék ez a mi közösségünk! Milyen érdekes, hogy erre épp akkor döbbenünk rá, amikor arra biztatnak, hogy tartsunk minél nagyobb távolságot egymástól!

Valóságos, igaz böjtöt élünk, melyben együtt nélkülözünk, imádkozunk, reménykedünk. S melyben formálódunk, és rengeteget tanulunk önmagunkról, egymásról, Istenről. Őrizzük meg ezeket a tapasztalatokat, és vigyük tovább a válságos idő lejártával a mindennapjainkba, a megszokott életünkbe. Ne ott és ne úgy folytassuk, ahol abbahagytuk!

Marosi Tünde

Hozzászólások
Szavazás
Ön készül nyaralni idén?








eredmények
szavazatok száma 1594
szavazógép
2020-03-25: Belföld - :

Nő a fertőzöttek, elhunytak száma

Románia területén 906 személynél mutatták ki eddig a koronavírussal való fertőződést, közülük 13-an meghaltak – közölte szerdán a Stratégiai Kommunikációs Csoport (GCS).
2020-03-26: Vélemény - :

Szüntelen imádkozzatok (Református hírnök)

(1 Thesszalonika 5,17)
A múltkor estefelé egy ősz hajú asszonyt láttam összekulcsolt kézzel üldögélni a parkban egy padon. A hűvösben, a csendben derűsen imádkozott. Az útról térhetett be, csendes helyet keresve, ahol a test és a lélek egyaránt megpihen. Talán ez a legjobb meghatározás az imára: a lélek Isten tenyerén megpihen. S milyen boldog az az ember, akinek ad az Úr egy-egy ilyen percet, hogy amikor kinn mindenki rohan, aggódik, dühöng, fél és vádol, addig ő csendben, Istenre figyelve imádkozhat.