Monográfia Dsida Jenőről

A költő akkor még élő, számtalan ismerősével, sőt, szerelmével is beszélgethetett, ő lehetne talán a legalkalmasabb Dsida-kutató, aki végre megírhatna egy Dsida-biográfiát, noha ettől, akárcsak egy eljövendő nagymonográfiától, az interjú szerint kifejezetten ódzkodik. Mindenesetre számtalan tanulmányt írt már a költőről, róla írta kandidátusi értekezését is, amelyet többször átírt, bővített, így született meg ez a kisebb monográfia (Dsida Jenő költészete), amelynek szövegét nem tartja véglegesnek, tervezi újabb átiratát, ami — és ez is szokatlan — nem terjedelmileg bővítené a monográfiát, hiszen Láng úgy érzi, kétszáz flekken mindent el tud mondani Dsidáról, ami érdekes. Arról is beszél, hogy ő novellista alkat, igazán közel hozzá a körülbelül húszflekkes tanulmány áll, Erdélyben, mondja, elsősorban erre volt igény, hiszen általában könyvekhez, válogatásokhoz kértek tőle bevezetőket, utószavakat, amelyek terjedelme nem haladhatta meg a húsz oldalt. Bevallja, hogy ilyen kisebb, Dsida bizonyos periódusait, jellemző költeményeit elemző tanulmányokból áll össze a monográfia, amelynek, mondja szerényen, lehet, hogy éppen ez a hátránya. Nos, a mű ismeretében, hogy végre beszéljünk már a könyvről is, nem hisszük. Láng az életrajzi elemeket adagolva, mintegy megvilágítva a versek hátterét, rendkívül vonzó, izgalmas pályaképet rajzol a tragikusan korán befejeződő, mégis a teljesség igézetét sugalló életműről, nem térve ki a kényes kérdések, az egy időben sokat vitatott versek elemzése elől sem. (Ugyanebben a Forrás-számban olvasható Vincze Ferenc terjedelmes ismertetése az ötvenes évek közepén-végén zajló, bizonyos aspektusaiban ma már borzongatóan értelmetlen Dsida-vitáról…) Részletesen elemzi a körülbelül ugyanabban az életszakaszban (1932—33-ban) született Bútorokat, a Kóborló délután kedves kutyámmal című ,,lírai riportot" és a Hogyan borultak le az angyalok Viola előtt című ciklust, mintegy sugallva, hogy ,,...Dsida egy időben írja meg az expresszionista, részben talán az új tárgyiasság jellegzetességeit is tükröző szavalókórust és a hexaméteres »lírai riportot«, mintegy a verstípus kettős — avantgárd és klasszicista — fogantatását tanúsítva." Nem tér ki az életmű másik vitatott nagy verse, a Psalmus Hungaricus kihívása elől sem. A transzszilvanizmus ,,elfojtásai" című fejezetben például megállapítja, hogy ,,...a transzszilvanizmusnak az a változata, melyet Dsida Jenő több versének tanúsága szerint tételesen vállalt, a Makkai Sándor által a Magunk revíziójában kifejtett, etikai alapozású, messianisztikus elemekkel átszőtt erdélyiségeszméhez állt legközelebb. Makkai egyik sarkalatos tétele, hogy a kisebbség műveltségének (irodalmának) közvetlenül az egyetemes értékekhez kell kapcsolódnia. Ez utóbbiaknak ellenőrző normatív szerepük van, ami nincs velük összhangban, az a nemzeti (kisebbségi) műveltségben sem lehet értékrangú. Szinte szó szerint egyezik ez Babits Mihálynak a nemzeti kultúrára vonatkozó fejtegetéseivel, ráadásul mind Babits, mind Makkai számára az értékek transzcendens létűek, és ebből következően abszolút érvényűek — normatív hatáskörük éppen ettől a soha nem relativizálható, kortól és helytől független érvényességből származik. Amikor a Psalmus Hungaricus mint egy erkölcsi (és költői értelemben egzisztenciális) választás két pólusát állítja szembe Európát és a magyarságot, akkor ezt az elvet tagadja, sőt, megtagadja..." Ami sok kérdést vet fel a Dsida-életmű további alakulásával kapcsolatban. Ezekre a költő tragikus halála miatt egyértelmű válasz, sajnos, nem adható...