Hiába képzelte el kényelmes irodájából a tanügyminiszter, hogy majd a virtuális térben folyhat a tanítás – az évtizedek óta mélyen alulfinanszírozott oktatási rendszer a gyakorlatban erre nem volt felkészülve. Városokban, nagyobb közösségekben még csak-csak megoldották valahogy – bár ott is tanárfüggő, hogy ki mennyire uralja a modern technikát –, de falvakon sokan a szinte lehetetlennel szembesültek. Nincsenek eszközök, sok helyen még áram sincs, így sem a gyermekek, sem a pedagógusok nem tudnak igazodni az elváráshoz. Ahol még akad egy-egy számítógép, táblagép vagy okostelefon, ott sem biztos, hogy megfelelő az internetkapcsolat, és két-három gyermek esetén az is gondot jelent, ki élvezzen elsőbbséget, ha éppen mindannyiuk számára órát közvetítenek. A miniszter pedig jó egy hónappal az iskolabezárás után még mindig csak ígér: uniós pénzekből ellátják megfelelő eszközökkel a rászorulókat. Mikor? Mire véget ér a járvány? Hiába magyarázza, hogy figyelik más országok példáját, ha azok már jó ideje alkalmazkodtak a modern kor kihívásaihoz és megreformálták az oktatási módszereket, a tananyagot. A román oktatás olyan ebben az új helyzetben, mint a szekérről versenyautóba átültetett paraszt bácsi, lehet szép és kényelmes az új jármű, de haladni képtelen vele.

Nem sokkal jobb a helyzet az online ügyintézéssel sem. Már régóta így kellene zajlania a kapcsolattartásnak az állam intézményeivel, de az elköltött milliárdok dacára sem működnek rendesen a kiépítgetett rendszerek. Alig-alig létezik elektronikus aláírás (esetleg a cégek képviselőinek van ilyen), így a hivatalos papírokat ki kell nyomtatni, majd a szignóval ellátva beszkennelni, hogy eljuttassuk e-mailben a hivatalnak. Ám a magánembernek számítógépe még lehet, de nyomtatóval, szkennerrel kevesen rendelkeznek. Még az egyszerű kilépési nyilatkozatot is megbonyolították a jó román bürokrácia jegyében: hiába van telefonra is letölthető változat, ha a rendőr nem fogadja el a kézzel írott aláírás nélkül.

Az egészségügyi kártyarendszer évek óta életbe lépett, de soha nem működött zökkenőmentesen, most számos könnyítéssel igyekeztek egyszerűsíteni a családorvosok, betegek életét, melyek egy része azonban a valóságban nem él. Felírhatná ugyan a receptet az orvos kártya nélkül, telefonos konzultáció alapján és elküldhetné a gyógyszertárnak, de sokan ezt nem merik megtenni, félnek a tévedéstől, a majdani büntetéstől, így kijárási korlátozás ide vagy oda, mehet a beteg a rendelőbe, majd a patikába, vigasza csupán annyi, hogy fertőtlenítik a kártyáját.

A szükségállapot és a járvány lejár, és félő, visszazökken minden a régi kerékvágásba. Az oktatás folyik majd tovább az elavult tananyaggal, módszerekkel, a hivatalok belefulladnak az aktatologatásba, a bürokráciába, az orvosok pedig kínlódnak újra a technikával, amely ebben az országban se nem modern, se nem működőképes.