Az Art’húr, a Jóna Dávid által vezetett „értelmiségi társasjáték” öndefiníciót, a Kerekasztal és a Grál-keresés szimbólumát használó, kultúrát és művészetet kedvelő civil társaság 27 éve működik. Jelenlegi szerkesztőitől szeretnénk megosztani néhány alkotást olvasóinkkal.

„Az Art’húr civil alkotókat, gondolkodókat, értelmiségi létformát választó, individuumokat összefogó kulturális művészeti alapítvány. Virtuális közösség, ahol a kohézió a hétköznapok élményképes megélési módja, átadási igénye. Ideológiáktól, politikától, a gazdasági szereplők piacvezérelt elvárásaitól karakteres távolságot tartunk. Értékünk a tisztaságunk.

Az Art’húr értelmiségi társasjátékként definiálja magát. Szabadságunk a kényszerektől való mentességben, és magában a játékban található. Szépségkeresésünk, érzékenységünk és az összekacsintás vágya közös. Valamiért tehát, és nem valami ellen. Több száz lélek és arc rezonált már arra a kommunikációra, amit az Art’húr – az 1994-es alapításától – egyedülálló módon képvisel a magyar mediális közegben. Korlátaink a forráshiányunkból adódnak, de tartós létünk már jel, méltóságot és hitet megtartó erő, kötelezettségeink hivatkozási alapja. Manipulációktól, mesterséges színezékektől mentes terület ez, nincs itt haszonkultúra, piaclogika, csak rácsodálkozás a hrabali tézisre, miszerint ez az élet mégiscsak bolondulásig gyönyörű”

JÓNA DÁVID, főszerkesztő

 

JÓNA DÁVID

                           

1968-ban született. 17 évig tanított a zsámbéki főiskolán, újságíró, operatőr, az Art’húr kulturális, művészeti lap alapítója, szerkesztője, a Facebookon az Art'húr Irodalmi Kávéház főszerkesztője. Egy próza- és két verseskötete jelent meg.

 

Tökéletlen világ

Ha visszajönnél,

megszűnne az érzés, hogy várlak,

s újabb játszmákba kezdenénk.

Bántani, ölni, inkább ne gyere!

Egy kádszélén hagyott bőrreszelő

melynek bőrforgácsaiban ott a dns-ed,

látlak magam előtt,

miként felhúzott térddel csiszatoltad lábkörmeid.

Az jutott eszembe, majd klónoztatlak egyszer.

Mennyire abszurd és tökéletlen a világ,

midig akkor hiányoztál a legjobban,

mikor itt voltál!

 

Semmi különös

Úgy alakult, hogy a városban találkoztunk,

ahogy érkezett, olyan volt,

mint egy mentegetőző idegenvezető,

esernyője óriás szempillaként

csukódott be kezében..

Aztán csak átléptünk a csenden,

rendeltünk egy zserbót, vagyis kettőt

habjába kiskanállal rajzolgattam.

Szerettem az eső utáni párás meleget,

amiben sétáltunk,

kézfejét simogattam, ott olyan puha a bőre,

mint a kismacska talpa.

Július volt. És szerda. És semmi különös.

Megkértem a kezét.

 

KOCSIS ERIKA

                               

Miskolcon született. Tanító, az Irodalmi Rádió állandó szerzője, ahol tavaly Az év trubadúrja c. pályázaton első helyezést ért el. Az Art’húr Irodalmi Kávéház szerkesztője két éve. Egy verseskötete jelent meg az Élet vörös árnyalattal címmel   

 

Levél anyámhoz

A lelkem fárad, nehéz

– öregszem, anyám -

– mondanád: ó, dehogy.

De én érzem igazán.

Csomót kötöttem szorongásokból

font kötelemre, s elrejtettem

a kút legmélyebb repedésibe...

 

...túlélő vagyok...

erős csónakomhoz

nem kell ez a kötél,

két karom a lapát, s hajtja azt

a hideg északi szél.

Belekarcolom a hitet, a reményt,

stigmaként örökölt szívem.

 

Anyám, ha a szíved nekem adtad,

benned mi dobog és küzd napra nap…

A tisztesség és a becsület szárnya

általad, engem is szárnyra kap.

Csónakom így is mázsás teher.

Ahogy rakodom, a túlsó partról

tekinteted figyel.

 

Nem szólsz, csak nézel.

Szemeddel betakarsz.

Bölcsek között születtél,

mint meleg, nyári zivatar.

Ebben fürdök.

De mily’ messze a túlsó part.

 

Amíg látlak, intesz.

Megpihenek.

Így lesz.

 

ISTENES TIBOR

                           

1972-ben született Budapesten. Art'húr díjas költő, író, esztéta, az Art'húr Irodalmi kávéház szerkesztője.

 

Isteni fényben

Atomot néztél, anyagot láttál,

Paradoxon álarc a lét,

Realisztikus megoldást vártál,

De felemésztett a tét.

Információd anyagba vésve

Filmként pereg elő,

Felismered bár lehet, hogy késve,

Elmúlásod már szíven is lőtt.

 

Ami elmúlik, az nem is volt élő,

Délibáb csak a megfogható,

Materiális síkon a hívő,

Tudományosan eldobható.

 

Térbe vetítve játszod a filmed,

Kockák folynak a dobozodon,

Szíved önti csak értékké éned,

Az isteni fényben a fotonokon.

 

Nem keresem már magam

A tudat előtti létezésben keresem magam,

időhurkokon cikázó anyagérzetek között.

Krisztust feszítve és tagadva,

Halál és feltámadás mögött.

 

A szubsztancia magához láncol,

A lélek anyagba zárt reakció,

A szellem szárnyal csak szabadon,

Mint egyedüli tiszta reláció.

 

Kapcsolat ahhoz kit megfeszítek,

Kinek kegyelme által létezem,

Kit préselek magamhoz önzőn a vággyal,

Kit magamhoz szorítni vél kezem.

 

Hangokból összeállt mezőkön.

Festékbe öltöző színeken,

Időutazók s festett fények ,

Filmként pörgünk át éveken.

 

A tudat utáni létezésben,

Megtalálom az utam,

Ott színről színre látom az Istent,

Mert nem keresem már magam.

 

DOKTOR VIRÁG

                            

Egerben született és jelenleg ott is él. Az Art'húr Irodalmi Kávéház szerkesztője az Irodalmi C/irkáló irodalmi portál alapító-főszerkesztője.

 

A megváltoztathatatlanról

/----------------------------------------------------------------/

Ha bokán rúgnak, fáj. Az is, ha mélyen megsértenek.

Megváltoztathatatlan, egyértelmű érzés a fájdalom.

Legyen az külső vagy belső. Kénytelen vagyok mégis

ragaszkodni hozzá. Tudom, elmúlik egyszer.

Az öröm is ilyen.

Néha haladok az út mentén, és látom,

vannak helyek, ahova sosem térek már vissza. Annyira

bizonyos ez számomra, mint ahogy léteznek terek,

utcácskák, beszögellések, amelyeket száz százalékig

biztosan látni fogok még. Ezt mindig érzem. És azt is

mindig tudom, hogy vannak arcok, illatok, érintések,

amelyeket úgy tűnik, végérvényesen el kell engednem.

Egyszer mégis biztosan visszatérnek.

Tudom, most nyolc óra húsz perc van és reggel. Az

órám mindig pontos. Ha elromlik, megnézem máshol.

Így sosem kések el sehonnan. Elég ügyes vagyok.

Viszont nem tudom, mikor érkeznek meg a fontos

pillanatok az életembe, meddig várjak rájuk, mikor

öltöztessem ünneplőbe a szívem, mint Saint-Exupéry rókája.

Vagy mikor feketébe. Az időpont mindig

bizonytalan. Viszont megváltoztathatatlanul bekopognak

egyszer hozzám. Ha nem kérem, akkor is.

 

Örök-várakozók

Örök-várakozók világa ez.

Törökülésben virraszt a tudat

kukák lehajtott tetején.

Árkok mélyére söpört vágyak,

megalkuvások görcsében

hajnalhasadást remél.

-----------------------------------------------

Doktor Virág: mindig csodáltam Önt!

Ön nem vett észre, pedig ott állt

egészen közel hozzám a „vad szirttetőn”.

Talán épp „eltűrt csókok tunya nászán”

merengett egy távoli pontra révedőn.

Lehet, holtak és elevenek közt bolyongott,

gondolatban megjárt mennyet és poklot,

és „meleg karokban melegedni” vágyott.

 

Nem tudhatja, nem emlékezhet,

én titokban mindig követtem, csodáltam:

ott voltam Nagyváradon, Debrecenben,

Párizsban, Pesten,

kacskaringós köveken szövögettem

közös életünkről színes álmot.

Héja-nászát is kilestem,

de kérem, ne rója fel nekem,

én csak rajongtam,

kopott kabátomban remény-hagyottan

bálványoztam akkor is.

 

A verseiben békére leltem,

csak úgy szürcsöltem szavait,

s nem ijesztett el az sem,

hogy a halál rokonának vallotta magát,

mert aki a „tűnő szerelmet” szereti,

az én szememben már valaki,

és éppen úgy, ahogyan Ön,

fekete zongorán játszom jómagam is.

Milyen kár, hogy sosem vette észre:

szívem egy ritmusra vert az Önével.

 

Egyszer dühösen rohant ki

a Három Hollóból.

Emlékszem, kapatos volt,

és kabátján borfolt éktelenkedett,

majdnem fellökött, nem fékezett,

de én így is vonzónak találtam,

igaz, észre se vett.

 

Sok-sok éven át árnyékként

jártam a nyomában.

Láttam dacosan, vígan, szerelmesen,

csalódottan, homályban,

magyarságát siratva, Istent keresve,

„pimasz, szép arccal”, győzedelmesen.

 

És most itt állok

a ravatalához közel, meghúzódva.

Hányszor megálmodta e napot!

Mennyiféleképpen elképzelte a végzetet:

a magyar pusztán, az ég alatt,

a Szajna szennyes sodrában.

Hányszor „küldött meghívót”

díszes borítékban „a halálnak”.

S ím megérkezett!

 

Január van, és hideg.

Ön nem vesz észre,

lehunyt szemmel pihen,

nem láthat szemembe holtan,

de elmondom most azért:

„nem szerettem soha senkit”

Önnél „búsongóbban”.

És több marad Önből,

„mint egy temetői fejfa,

mely a világnak egy nevet mutat",

ezt tudnia kell! A „halál pitvarából”

kísérje odaátra e tudat.

 

SZENTJÁNOSI CSABA

                                        

Az Art'húrban (melynek egyik szerkesztője is), a Palócföldben, a Búvópatakban, a Hitelben, a Parnasszusban, a Litera-Túrában, az Ezredvégben, a Fedél Nélkülben, a Kortársban, a Magyar Naplóban, a Szózatban, a Somogyban, a Spanyolnáthában publikál.

 

Földrészek

A földrészek: széttépett ruhák,

meztelen ég-tested felettük jár,

a fűszál-sorompói lecsukva,

hónapok-vagonjait, végleg elvitte a nyár.

 

S Te, aki tolószékben ülsz, Isten

miért kötötte csomóba kezedet, lábad?

Nem tudom, de billegő lelkemen,

könnyed-vízmértéke ott marad.

 

A történelem roncsai a múltban,

az emlékezés rakodó munkagépe,

öszehord mindent, pedig

a felhő visszapillantó tükrében,

ott az eső képe.

 

Gyermekkoromban minden örök volt,

Nagyszüleimen láttam csak, hogy

a múlás: -nagy titok,

de van időnk, ne félj….

mert a kimondatlan szavaknak

kezedben új lapot nyitok.

 

Nász

A Holdon ködfátyol,

csak nem vette Nőül az Éjszaka?

Esküvői autójuk: a Göncöl,

Most jöttek vele haza,

 

Ez lesz milliárdnyi nászéjszakájuk,

meztelen az idő, az élet,

együtt nevelik, mióta már?,

a gyermekcipőben járó emberiséget.

 

KARDOS M. ZSÖTE

                                        

Pedagógus, négy kötete jelent meg, versei sok antológiában kaptak helyet, közülük többet megzenésítésre is alkalmasnak találtak.

 

Évek ékessége

Ringanék Föld karjaiban,

együtt forognék folyó hullámaival,

virágszirmok közt lelnék gyönyörűséget,

széllel ölelkeznék nászi táncba,

oly szép áradással, hogy minden

elmaradhasson, mi bilincset vethet rám,

ragyoghassak a sötétben,

távol a hanyatlás hálóitól,

mosolyba öltözhessek, szépségem láng legyen

a gonoszság üszkei között.

 

Hol szeretet van, szitakötő szárnyakat

sem törhetnek vascsapdákkal,

nem mérget szívok a leheletből,

a tudatból és idegekből,

öreg illúzióktól és viasztornyoktól távol,

oly békés az évek ékessége.

Megmártózom szavak átszűrt lényegében,

akár a tejben vagy Kánaánban,

Kehelyből kicsorduló véremmel festem

a jövő biztonságát, ahogy a lelkem

fut testem elől szabadon.

 

SZUHAY-HAVAS MARIANNA

                                     

Budapesten született 1968-ban, Art’húr díjas költő, 2008 januárja óta az 2015-ben megújult Lenolaj irodalmi és kulturális lap főszerkesztője, az Art’húr Irodalmi Kávéház szerkesztője.

 

Összeérő

Óvlak, védelek, szemed szemem,

számmal szólsz, utamon velem jársz,

telednek tétlen enyhe lettem,

változást is már csak velem vársz,

 

de nem látszik fel az idelent,

és amit valójában jelent:

hogy a fájdalom társa milyen árny,

a mennyboltra emelt két kéz nem szárny,

 

vagy ha valami át is ég,

túl nagy színpad a mindenség,

ezért hallgat akkor is, ha beszél,

a ránk feszített teli üresség,

 

és ezt rajzolja Nappal hadúr,

majd szétfújja az Éjjel vadul,

aki tegnap voltál ma vagyok,

Istenhez növő kis csillagod.

 

Csendesedő

Fodrozódó külön káosz,

Köt minket a közös pátosz,

Földi létünk elől futunk,

Égi jelre elhalkulunk.

 

Búcsúcsókban én-hintázva

Csendbe érünk félve-fázva,

Jó gyermekként kéz a kézben

Leszünk örök napsütésben.

 

MILLEI LAJOS

                           

Dombóváron született 1961-ben.

 

Lelkem tükrében

Nézz a szemembe, ha fázik a lelked,

ha mogorván kél a tettre-kész hajnal,

a vén estét is velem ünnepeld meg

hitgyertyánk lángjától lobogó hajjal.

 

Nézz a szemembe, s majd mosolyogsz újra,

álmok vajúdnak a pillarács alatt,

nézz a szemembe, s az álmokhoz bújva,

engedd, hogy öleljen meg a pillanat.

 

Csak nézz a szemembe, mást nem is kérek,

a békémet látod úgyis meg benne,

megértést, otthont, meleg menedéket,

 

biztonságpalástot szemfénnyel fedve.

Csak nézz a szemembe, s felzeng a lélek,

mintha az Élet harsonása lenne.

 

Mellettem

Megint mellém feküdtél végre.

A nem múló tetteket holnapra téve

alkotó lényed most elhal a vágyba,

hogy odajöjj mellém a paplanos ágyba,

és ismerkedve a vízszintes renddel,

türelmet intsél bársony kezeddel:

a meglévő munka holnapra marad,

Nagyobb a fáradtság, mint az akarat.

Tevékeny kezed már keresi enyémet,

lélegzésed éltet: már vártalak téged.

Már vártam, hogy tested az enyémhez bújva

nyugtassa lelkemet újra-meg újra,

és ismételje megint, mert megunhatatlan,

hogy pulzáló vágyunk, melyet takar a paplan,

végig kísér bennünket, életünket adja,

hisz ez napi küzdelmünk pihenőpadja.

Elkapom sóhajod, -s magamban elrejtve-

a biztonság erejét hintem a szemedre.

Összeérő bőrünk is egy.

 

BENE JÁNOS

                        

Menedzsment tréningek szervezésével és vezetésével foglalkozik. Eddig három könyv létrehozásában működik közre. Gitározik, verset ír, rendszeresen fut, és motoros vitorlázó repülőgéppel repül.

 

Méz

„Mindig őszinte leszek Veled, mert becsüllek.

Sodródom, toporgok, várlak és kerüllek. „

 

Még nem tudom igazán, menjek vagy maradjak.

Az édes sárga friss őszi mézbe, bele ne ragadjak.

Amennyire selymesen émelyítő annyira ragadós.

Nehéz lemosni magamról, mi rám fröccsen, tapadós.

 

Egyszerre feloldoz, és a mélybe taszít.

Hullámzón hömpölyög, sodor és elandalít.

Tudom, lehetnénk, lehetne, lehetnék.

Mi lesz? Nem tudom. Vagy jövő, vagy emlék.

 

Csúcstámadás

...áldás ez a látomás...

 

Mellbimbóddal a számban pihegtem

az álom és az ébredés határán, ott az út menti házban.

Minden szusszanásoddal, mozgásoddal, rezzenéseddel

csiklandoztad bimbóddal a szám.

A külső-belső béke tiszta illata járta át a szobát,

nem akartam elmenni onnan soha, sehova már.

 

Csüngeni a barna kis foltodon, amíg idő az idő és tér a tér.

Évtizedek óta erre vártam.Nem tudtam és nem is akartam tudni,

mi van kívül a szobán,mi történik a zajos világban.

Egyesülve lélegzetteddel, pontosan ott voltam,

ahová mindig is vágytam.

 

Most lecsukom szemem, és próbálok visszamászni

mellkasod hegycsúcsára. Járhatatlan szurdok

és meredek falak közt is megkapaszkodom,

a legkisebb szikla peremén. Visszatalálni vágyom.

Piciny bimbóddal a számban beleremegni egy közös éjszakába.

 

KERECSÉNYI ÉVA

                            

Olasztanár, asztrológus, vezetőségi tagja a Győri Író Alkotók Klubjának, valamint az Art’húr Irodalmi Kávéház szerkesztőségének. Két kötete jelent meg, a Felhőtánc, és a Lélekfutam. 2019-ben megkapta az Art’húr irodalmi díjat.

 

Lepketánc

Ne várd, hogy az legyek, ki sohasem voltam,

lépj ki az álmodból, s ne gondold rólam,

belepréselhetsz egy szűk skatulyába,

melynek csak résnyire nyitva a szája,

fogytán a levegő, szökik az élet,

feszít az érzés, hogy nyomába lépjek,

nem leszek albumban lepréselt lepke,

kit otromba kéz halálra kövezne,

kinek szíve, szárnya tűvel átszúrva,

s csakis a halállal lehet randevúja,

fekete-fehérről színesre váltok,

nem baj, ha húzni kell újabb sorszámot,

s míg külön vet ágyat nekünk az élet,

magam mellé álmodlak titokban téged.

 

A pillanat hevében

A szív kazánjában

dühös lángnyelvek sziszegnek,

a felaprított félelem utolsót rándul,

miközben göcsörös ujjai a remény

szoknyájának szélét cibálják.

Kegyelemért könyörög,

kíntól eltorzult, hamuszürke arccal

a rakoncátlan ráncokba csimpaszkodik,

hisz már megbánta, nem tudta, nem akarta,

ó, a kifogások megvetett ágya

magyarázkodással sűrűn kipárnázva.

A tűz bár haragos, nem bosszúra éhes,

ha a gyufát kihúzod nála, ugyan ölni is képes,

de tisztító tüzében a múlt ezernyi kínja

elhamvad, elporlad, az álmokat felülírja.

Most is nekigyürkőzik egy utolsó lobbanásra,

s a kivégzett félelem hamuját

a szél szanaszét hányja….

 

TÚRI‎ ‎A. ZSUZSA

                              

1971-ben született Budapesten, jelenleg Genfben él. Önálló kötetei: Befejezetlen szimfónia (2015), Boszorkánytükör (2016), Tűztündértánc (2017). Több folyóirat munkatársa, a Hetediknél és az Art’húr Művészeti Folyóiratnál szerkesztőként dolgozik. Nemrégiben Art’húr-díjjal tüntették ki.

 

Egyirányú

Tükröd nem hazudik:

egymásra dőlt árnyak

ráncos hajlatai

feszülnek a nyárnak

hideglelős csöndben,

egy ütemre járnak.

Elferdül minden kép,

lecseng a varázslat,

nincs elég oxigén

a hűlő parázsnak,

már elfogad, elhisz

nem hőzöng, nem lázad,

elmosta a közöny

azt a régi lázat.

Don Juan is meghal,

a múzsa megvénül,

magas talapzatról

a bálvány leszédül.

Az, hogy félig üres,

avagy félig teli

a pohár, oly mindegy.

Az idő elnyeli.

Meg úgyis kiürül.

De addig bezárva

magunkba csak állunk:

milliónyi árva.

Semmire szórt szavak:

kikiáltott hiány.

Mindegy, ki merről jött,

ugyanaz az irány