Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

6.Sütő András: Fülesek és fejszések között /részlet/

2020. április 24., péntek, Emlékezet

Hárman, négyen indultunk a teherautó felé? Nem tudom.
Arra emlékszem, hogy amikor kiléptem a járdára, amelyet erős villanyégő világított meg, a tömeg diadalordítása fogadott. Mint amikor kedvenc csapata gólt rúg bajnoksági futballmérkőzésen.

  • Fotó: Azopan Photoarchive – azopan.ro / Bálint Zsigmond
    Fotó: Azopan Photoarchive – azopan.ro / Bálint Zsigmond

Valaki, mintegy jelt adván a gyilkosoknak, azt kiáltotta:
– Bătrînul! Az öreg!
A jeladásra következő szavakat már nem hallottam, de szem- és fültanúk vallják, hogy a kapu sarkában álló, korábbi sovén uszításairól közismert katonatiszt ezt mondta pribékjeinek:
– Itt vannak! Vegyétek őket kezelésbe!

Valaki jobbról husánggal vagy fémtárggyal sújtott le rám. Iszonyatos tarkóütés volt. A járdára zuhantam.
Talán fél percig tartó tudatvesztés után kezdtem újból érzékelni, hogy mi történik velem. A tehergépkocsi mögött térdre esetten, annak túl magasan fekvő platójába kapaszkodva próbáltam fölemelkedni. Aztán újabb semmi és sötétség, majd annak zavaros emléke, hogy vadul tülekedő emberi tömeg szorításában azt kiáltozom románul: „Miért gyilkoltok meg, jóemberek?” „De ce mă omorîți, oameni buni?” Közvetlen közelemben valaki mély, erős hangon mintha ezt kiáltotta volna: „Mit csináltok? Meg vagytok őrülve?”

Halvány emlékem maradt arról is, hogy a teherautó tetőponyváját, akár egy vászonfüggönyt, láthatatlan kezek széthúzták, leszaggatták.
Hogy több fényt kapjanak a gyilkoláshoz?
Hogy egyszerre minél többen ugrálhassanak föl a gépkocsira.
Vízbe esettek vad tülekedése egy mentőcsónak körül. Kharón ladikjának ostroma a tudatlanok és agyavesztettek éjszakáján.

Ómen! A horrorfilm, Antikrisztussal, emberi szemet kiszaggató, ragadozó madarakkal, széles pofájú kutyákkal. Egy titokzatos temető kerítése mögött ugattak vadul a sátán fekete kutyái.
Mi mindent halmoz ilyenkor egymásra a riadt emlékezet!
Talán épp riadtságában őriz meg valóságos állapotukból kibillent képeket. Szélfútta nádasban nádszálként hajladoztam ott magam is, miközben azon a bariton hangon föl-fölkiáltott valaki: „Őrültek! Megőrültetek?”
Pedig akkor már nem hajladozhattam. A letiport nádszál állapotában voltam. A padlón feküdtem.

Bostoni sikertelen szemműtétem után, Amerikából hazakerülve fölkeresett otthonunkban egy katona, aki azon az estén a közelemben tartózkodott. Nevét még nem tehetem közzé; a pogromvezető maffia mindenkire lecsap, akinek vallomásától, tanúskodásától tartania kell.
A katona, aki szemtanúja volt a teherautóra fölugráló falka vérengzésének, a következőket mondotta: amikor engem számára ismeretlen személyek eszméletlen állapotban a teherautó platójára földobtak, arcom a bal szememből patakzó vértől fölismerhetetlen volt. Így tehát ő nem látott engem álltomban, kiáltásomat sem hallhatta, hiszen a padlón feküdve csak fokozatosan elhaló hörgés hagyta el a torkomat.

Ilyen állapotban rohantak meg újból a támadók, és kezdtek el bottal, fejszével ütlegelni és rugdosni. Ekkor törött el négy bordám, repedt meg arc- és homlokcsontom; ütlegelés vagy bakancstaposás következménye volt bal kezem összeroncsolása is.
A katona, látván, hogy a gyilkosokat senki sem próbálja ténykedésükben megakadályozni, odakiáltott társainak, akik a teherautó közelében bámészkodtak:
– Gyertek már föl! Nem látjátok, mi történik itten?

Azzal fölém hajolt, hogy védeni próbáljon.
Ekkor őt is ütlegelni kezdték, meg félrelökdösni, hogy engem darabokra szaggathassanak. Fejsze, dorong, kés és lánc után ekkor kezdték „bevetni” az új fegyvert is: a kénsavas rongylabdákat. Készítőik ezeket vakításra szánták, de még mielőtt a szemem közé nyomkodták volna, a kiskatonák lelökdösték őket. Életem megmentőjének is szerencséje volt; a kénsav csak a ruházatán égetett jókora lyukakat.
Érthetetlen volt, hogy a kormánynál ülő gépkocsivezető miért nem indít, mire várakozik.

A katona rákiáltott:
– Indíts már, az Isten szerelmére! Mindjárt meghal itt az öreg!
Ezt fölemlegetve, szelíd mosollyal hozzátette még:
– Ugye, nem haragszik, András bácsi, hogy így mondtam? Meghal az öreg.
– Az igazság nem lehet sértő – mondtam, majd azután, hogy ugyancsak rokonszenves feleségével távozott, bántam magamban, hogy köszönő szavaim bizony soványak voltak a szívemet, egész lényemet betöltő hálám kifejezésére.

Aztán végre elindult a kocsi. A gyilkosok részint leugráltak önszántukból, másokat letaszigáltak a katonák.
A tömeg belekapaszkodott a teherautóba, megpróbálta visszatartani. Mondják, hogy a felborítását is megkísérelték.
Ami ezután történt, arról más alkalommal fogok beszámolni.

Mondandómat orvos barátaim, családtagjaim s a legnehezebb órákban segítségemre siető kollégák emlékezésével igyekszem majd hitelessé tenni. Ugyanis utólag kellett megállapítanom, hogy leütésem pillanatától kezdve másnap estefeléig gyakran kerültem öntudatlan állapotba. Különös változások, suhanások, süllyedések és látomások emlékfoszlányai gomolyognak az emlékezetemben. Ezeket viszont képtelen vagyok az említett 24 órának bármelyik szakaszához igazítani.

Nem emlékszem, hogy miként kerültem Marosvásárhelyt a sürgősségi klinikára. Azt sem tudom, hogy mikor hallottam a Sztüxön túli nádsuhogást, amelyből Éva hangja szállt felém: „A szeme! A szeme!” S mint hajdan álmomban, újra kezemben tartottam azt a fehér fejű madarat, amelyet az ifjúság vadászmohóságával lőttem meg a Duna-deltában. Dankasirály volt? Kacagó csér? Nem tudom, nem kacagott, de élt még; iszonyodva néztem, hogy a szeméből bíbor gyöngyszemek bugyognak a fehér tollazatára.
Áldom sorsomat, hogy elsősegélynyújtás végett áldozatkész, kitűnő orvosok kezére kerültem. Följegyzéseimben róluk is szólok majd.

Ám addig is nagy sietősen vetem papírra az ama drámai nap befejeztéről szóló híradást. Szem- és fültanú szerint ez így szól: „Éppen hármasban csevegtünk, a két főtiszt meg én, amikor a homlokzat felőli ablaktól falfehéren odarohant egy, a rendőrségnél szolgáló kiskatona: Uram, Istenem! Valamennyit megölték. Addig ütötték őket, amíg még mozogtak!... Kétségbeesésével sikerült kivívnia Judea úr nemtetszését, aki az arcába nyúlva taszította odébb a hírhozót: Miket beszélsz, te ökör?!”

Az ezredes ingerültségén nincs mit csodálkozni. Halálom, halálunk megindokolását a pogromszervezők másként tervezték el. A kiskatona riadtsága és közlése egy sátáni önigazolás lehetőségét zavarta meg.
A Bolyai teret betöltő tömeg pedig szinte percek alatt csöndesedett el. A gyilkolás kéjes érzetét ernyedtség váltotta föl.
– Győztünk, hazamehetünk! – így szólhatott a ve­zérek utasítása.
A tömeg eloszlott, nyomában vér és csönd maradt a Bolyai téren.
Hetven és valahány társam pedig bántódás nélkül távozhatott a padlásról, a feldúlt és kirabolt székházból.

***

Visszapillantásom, amelyet könyvemben lehet olvasni, az egyetlen hiteles története annak, ami velem megesett 1989-cel kezdődőleg 1990. március huszadikáig, amikor kora reggeli időben a bukaresti katonai kórházba szállítottak.

A román fővárosból még aznap Budapestre szállítottak ugyancsak repülőgépen. Hogy ez miképpen sikerült, hogy a történtek után micsoda hercehurcában teltek el roppant idegfeszültséget is okozva az utazás előkészületei: erről készülő krónikámban szólok majd. Emlékiratomnak ezt a szakaszát az égi magasságban érzett, fuvintásnyi, szívemet enyhén melegítő reménységgel zárom.
A magyar fővárosban a Honvédkórházba kerültem.

Este a kórterem csöndjében sorsomon tűnődve, időnként el is szenderedve, egyszer csak éneket hallottam, távoli, halk, ismerős dallamot, amely fokozatosan erősödve, óriási vegyes karként töltötte be odalent a visszhangos teret, zúgó fejem, betegágyam körül az éjszakát.
– Önnek szól ez – mondta valaki, és villanyt gyújtott.

Azon a napon Budapest ifjúságának hatalmas tömegei tiltakoztak az erdélyi magyarság vérét ontó böllértámadások ellen. A tüntetők egy csoportja jött el hozzám is az együttérzés hatalmával, közös történelmi sorsunkból fakadó dallamokkal.

Törött bordáim miatt nem kelhettem ki az ágyból, hogy jelét adjam hálámnak, köszönetemnek.
Hallgattam őket, és először azóta, hogy apámat eltemettük, kibuggyant a könnyem. Végigfolyt arcomon, s még jó, hogy nem látta senki sem.

(1999)

(Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2001)

Hozzászólások
Szavazás
Tart-e a koronavírus-járvány második hullámától?







eredmények
szavazatok száma 156
szavazógép
2020-04-24: Elhalálozás - :

Elhalálozás

2020-04-24: Kitekintő - :

Bogár László: Lenni vagy nem lenni?

Viszonylag könnyű volna belátni, hogy ha nem értjük igazán a dráma okait, akkor nem tudunk belőle tanulni, és ha nem tanulunk, akkor bármikor megismétlődhet velünk minden szörnyűség.