Az erdélyi fejedelemség megalakulása
Fráter György a két nagyhatalom közti egyensúlypolitikával az ország egységének helyreállítását szerette volna elérni, de előbb közöttük kellett egyensúlyt teremteni, ami sikeresen kezdődött, nevezetesen azzal, hogy Erdély a töröknek adót fizetett, ugyanakkor állandó kapcsolatban állt a Magyar Királysággal is. E kettősség miatt vált ő gyanússá Ferdinánd szemében, aki — attól tartva, hogy a szultán kezére játssza Erdélyt — 1551 decemberében meggyilkoltatta. Fráter György halálával kiváló államszervező politikust veszített el a magyarság; ő elérte azt, hogy Erdélyt ne szállja meg a török, s így időt nyert az új állam szervezeti alapjainak lerakásához.
A török is féltékenyen figyeltette Fráter György politikáját, s halála után nyomást gyakorolt az erdélyi rendekre, hogy hívják vissza Izabellát, s újból fogadják el fiát, II. Jánost, azaz János Zsigmondot fejedelmüknek. Így történt, hogy az 1556. március 8-i szászfenesi országgyűlés másodszor is Erdély fejedelmének ismerte el János Zsigmondot, amit Ferdinánd is tudomásul vett, s 1556 júniusában értesítette a szultánt, hogy visszaadta az Erdély feletti hatalmat Izabella királynénak, aki 1556 októberében fia kíséretében érkezett Kolozsvárra, majd átköltözött Gyulafehérvárra, ahol kialakul az új állam fővárosa.
A röviddel ezután összeülő erdélyi országgyűlés — fia nagykorúsításáig — Izabella királynéra bízta a kormányzást. Ettől kezdve mintegy másfél évszázadra Erdély önálló fejedelemség lett a török hatalom fennhatósága alatt. Az önálló Erdélyi Fejedelemség első évei a székelység jövőbeli helyzetére nézve rendkívül fontosak voltak: ekkor dőlt el, hogy fennmaradhat-e a Magyar Királyság idejéből örökölt önigazgatási rendszerük vagy sem.
Vegyük sorba az eseményeket.
A gyulafehérvári országgyűlés már 1557-ben a székely örökösödési rendszerrel teljesen ellentétes törvényt fogadott el: kimondta, hogy hűtlenség esetén a székely is fő- és jószágvesztésre ítélhető, akár a magyar nemes. Emlékeztetőül: a régi székely szabadságjogok egyik legfontosabbika az volt, hogy Székelyföldön nem érvényesülhetett a király földadományozási joga, a jus regium, s a székely örökség még akkor is a családra vagy a vérrokonra, illetve a szomszédra szállt, ha a tulajdonost hűtlenség miatt fővesztésre ítélték.
A következő évben, 1558-ban újabb csapás érte a székelyek szabadságát: az országgyűlés 5000 forint adót rótt ki rájuk, s a régi hadrendszerüket is megváltoztatta, amennyiben a székelyek katonai kötelezettségét a másik két erdélyi nemzetéhez igazította.
Mindez két, illetve három évvel azután történt, hogy 1555-ben a marosvásárhelyi székely nemzetgyűlés jóváhagyta a szabadságjogaikat rögzítő gyűjteményt, s ezt két erdélyi vajda, Dobó István, a korábbi egri hős és Kendi Ferenc kézjegyével látta el. Pedig az 1555-ös székely joggyűjteményt bizonyosan ismerte az 1557—58-as országgyűlés.
A sérelmek elkeseredést váltottak ki a székelyek körében, de ekkor még nem válaszoltak felkeléssel, hanem tiltakozásukat terjedelmes kérelemlevél benyújtásával próbálták kifejezni a Gyulafehérvárra összehívott országgyűlésnek. A beadványra Izabella királyné elképzelése szerint válaszolt a gyűlés, ez derül ki abból a kitételéből, hogy a válaszok ,,a mi kegyelmes emlékezetű szerelmes asszonyunk, anyánk által végeztettenek".
És itt legyen szabad rövid kitérőt tennünk azzal az okirattal kapcsolatban, amely a fent említett kérdéseket tárgyalja, és amelyet 1566-ban adott ki a kancellária. Marosvásárhely főbírája ezzel az okirattal tulajdonképpen azt kívánta bizonyítani, hogy 1559-ben ,,a székely városok az egyéb székelységtől külön szakasztattanak", ami a városi privilégium elismerését jelentette. Ennek alapján később többen úgy vélték: Marosvásárhely (amelynek neve egyébként következetesen Székelyvásárhely volt) a város székely jellegét tagadta volna, holott — úgy véljük — csak városi jogait akarta érvényesíteni. Természetesen, ettől még a Székelyföld része maradt, s lakosai székelyek voltak. Ezt azért is meg kellett jegyeznünk, mert a székely történelem számos jelentős eseményének színtere volt Marosvásárhely és környéke a fejedelemség korában. De térjünk vissza a minket most közelebbről érdeklő témához.
Lássuk részletesebben a sérelmeket és a végzéseket, azért is, mert véleményünk szerint ebben az okiratban találunk először hivatalos választ, közvetve persze, arra a kérdésre, hogy mikortól számíthatjuk a székely szabadság, az önigazgatás megnyirbálását, sőt, háttérbe szorítását az universitas, az egyetemesség szintjén.
Eszerint az adómentesség ezután nem érvényes az össz-székelységre, csak a főnépekre és a lófők egyik rétegére: ,,Mind a fő-főszékelyek, azokkal a lófejekkel egyetemben, kik tudniillik igaz gyökér szerént lófő ősöktől származtanak, és kiknek az ő elejök az Mátyás király és egyéb királyok idejibe jámborul és serényen vitézkedtenek és véreket ontották, semmiképpen ezentúl meg nem rótatnak, sőt, a régi szabadságokban megsértés nélkül, a vitézlő dologra és hadakozásra tartatnak meg, kiket ő feleségök bizonyos időkben megmustráltat és készületöket megtudatja."
A székely autonómia válsága
A gyulafehérvári országgyűlés úgy határozott, hogy ezentúl nem az egész székelység, hanem csak a primorok és régi lófők lesznek mentesek az adózás alól, viszont ők tartoznak katonáskodni, s a hatalom időnként ellenőrzi készültségi állapotukat. A két említett rend számára a saját költségen történő katonai szolgálat és ennek fejében az adómentesség továbbra is fennmaradt, s ezzel a státusuk hasonlóvá vált a vármegyei magyar nemesekéhez.
Miközben a primorokat és lófőket tételesen is nemesi privilégiummal ruházta fel, az országgyűlés az eddig adómentes közszékelyeket adóztatásra kötelezte.
Erről az okirat a következőképpen tudósít: ,,Minden székre penig alkalmas és hív személyek bocsáttatnak, kik minden faluknak számlálnak kapukat, és az ő felségök(től) nékik adott Instructio szerént, mind selyért (zsellért), szolgát és az köz községet híven s igazán rónak" — természetesen, az adózás érdekében.
A közszékelyeket, az eddigi gyalogrendűeket, akik jog szerint ugyanolyan nemesek voltak, mint a primorok és lófők, ugyanazon kiváltságokkal rendelkeztek, most a zsellérek és szolgák közé sorolták, hogy velük együtt őket is adófizetésre fogják. Ilyen rangvesztés, társadalmi lesüllyedés és főleg jogfosztás soha nem érte a közszékelységet, a gyalogrendet. Ezzel a három székely társadalmi rend eddigi közjogi egyenlősége végképp a történelem lapjaira került, a történelmileg kialakult székelyföldi rendiség elvi s szerkezeti alapjai teljesen megváltoztak. Annál inkább, mivel eltűnt a fejenkénti kötelező katonai szolgálat is, ami pedig ez idáig a székely szabadság jogforrása volt. ,,Ami a hadakozásnak dolgát és a vitézlő készületet nézi, székelyek úgy készülnek és mozdulnak, a mint az országi urak végezték, és a mint az ország szüksége kívánja, kit akkoron az ő felségök arról küldött leveléből megértnek, és mozdulnak, vagy mindenestől, vagy rész szerént a levél tartása szerént."
Vagyis nem a régi hadszervezet értelmében fogják hadi szolgálatra hívni a székelyeket, hanem a vármegyékhez és a szászokhoz hasonlóan, ,,amint az ország szüksége kívánja". Ez ismét csak a gyalogrendű közszékelységet ért sérelem volt, amelyet annál nehezebben tudott elfogadni, mert a két felső rend privilégiumai fennmaradtak. Ezek a törvények a székelység rendi küzdelmeinek kiéleződéséhez vezettek.
Eltekintünk attól, hogy a gyalogrendű székelység mint katonai erő többé nem játszott a hadi technika fejlődése miatt olyan szerepet a hadászatban, mint korábban, ami indokolhatta volna az állandó kötelező fejenkénti szolgálat eltörlését, s arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért következett be az előbb elemzett változtatás. Csak amiatt, mert Izabella királyné nem felejtette el, hogy a székelyek Fráter Györgyöt támogatták, akit ő ellenfélnek tartott? Természetesen, ez is közrejátszhatott a székelység szabadságjogainak csorbításában, azonban ennél sokkal mélyebb okai voltak. Erre utal a székelyek beadványára adott válasz bevezetője: ,,a székelyeket Ő felségek régi szabadságukban — amennyire lehetséges — az időnek mivoltáért eltökéllették megtartani".
Figyeljük meg jól: csak anynyiban vehették tekintetbe a kérelmet, ,,amennyire lehetséges" volt az akkori idők viszonyai között. Arról volt szó, hogy a megváltozott helyzet következményeként a kiváltságokat csökkenteni kellett, mert az önállóság útját járó kis országnak több jövedelemre, több adózóra volt szüksége. Kellett az adóból befolyó összeg a török távoltartására, valamint Erdély kormányzatának kiépítésére is.
Az 1566-os törvény, amely a fejedelmi hatalom tekintélyének erősítésére hozott intézkedés, a székely önkormányzati rendszert tovább gyengítette. Ilyen intézkedés volt a királybíró jogkörének jelentős erősítése a székely ispán és a hagyományos tisztségviselők: a hadnagy és a bíró jogkörével szemben. A székelyek beadványára adott válasz ezt a határozatot a következőkben igyekezett megindokolni: mivel eddig a székely tisztségviselők között a királybírák ,,mindennél hátrább hagyattattanak", ezentúl minden székely székben ,,méltó tisztességben és becsületben tartassanak és abban legyenek a tekintetben, melylyel a fejedelmek méltósága igazán nyilván és merőn kitündököljék. Mert ő felségök az ő személyeknek és méltóságoknak akarják kiváltképpen való tekintetét állítni."
Különös sérelmük volt a székelyeknek az is, hogy több primor dézsmát kezdett szedetni a közszékelyektől, sőt, még a lófők egy részétől is, viszont az új törvény a dézsmaszedő főszékelyeket arra kötelezte, hogy ,,Őfelségének dézsmával tartozzanak". Ezzel a törvény tulajdonképpen a primorok egy részét is az új hatalom ellenségévé tette, és a székelység elégedetlenségét felfokozta.
Tapasztalva a hangulat megváltozását, az uralkodó értésére adta a székelységnek: csak akkor nem kell tartania, hogy a beadott kérelem miatt ,,afféle feleltetés és cirkálás" lesz, ha ,,magok nem adnak okot reá".
A székelység azonban elfogadhatatlannak tartotta az új törvényeket, s végül is felkeléssel próbálta megakadályozni jogainak csorbítását és elvesztését.
