Klaus Iohannis egy keddi, maratoni sajtótájékoztatón melegített be, és szerdán már csúcsformáját mutatta, hogy aztán a képviselőházban hallgatólagosan elfogadott székelyföldi autonómia-törvénytervezet kapcsán olyan minősíthetetlen nyilatkozattal álljon elő, amilyent európai uniós és NATO-tagállam elnökétől elvétve lehet hallani.

Biztos, ami biztos, elővette a kilencvenes évek bevált nacionalista retorikáját – míg mi a járvánnyal küzdünk, a Szociáldemokrata Párt odaadná Erdélyt a magyaroknak –, és megnyugtatta híveit, hogy amíg ő a Cotroceni-palotában szolgál, addig székelyföldi autonómia nem lesz. A szenátusban a pártok felhergelt politikusai kölcsönösen lehazaárulózták egymást, majd elvetették a törvénytervezetet. Iohannis ellazítván izmait azért még kiadott egy esti nyilatkozatot, melyben állította, határozott fellépése nélkül a szenátus nem sietett volna elutasítani nagy többséggel az „alkotmányellenes és veszélyes tervezetet”, mi több, még megjegyezte, hogy az efféle bajkeverés a magyaroknak árt a legtöbbet.

Az álságos szavak igazságtartalma erősen vitaható, s Iohannis kijelentésére reagált is a magyar külügyminiszter, Szijjártó Péter. Nem hőbörögve, hanem indulatmentesen, kiegyensúlyozottan azt kérte Románia elnökétől, adjon több tiszteletet a magyaroknak, kiemelve, hogy az elnök nyilatkozata „kifejezetten civilizálatlan és gyűlöletkeltésre alkalmas” volt. Erre szólalt meg aztán a bukaresti külügyér, Bogdan Aurescu. Miután hetekkel korábban még azért kilincselt a magyar diplomácia vezetőjénél, hogy az Olaszországból hazatérő román állampolgároknak nyissanak humanitárius folyosót a lezárt Magyarországon át, a miniszter most – talán a jó szomszédság és az egymásra utaltság jegyében – provokálónak nevezte kollégája álláspontját. Aurescu arra is emlékeztetett, hogy „az úgynevezett Székelyföld” autonómiastatútumára vonatkozó „alkotmányellenes” tervezet elbírálása Románia belügye, Magyarország nem foglalhat állást ebben a kérdésben. Az azonban számára már természetes, hogy lassan nemzeti hőst faragnak a budapesti román nagykövetből, aki fogadatlan prókátorként állást foglalhatott egy magyarországi belpolitikai vitában. Marius Lazurca ugyanis a világ legtermészetesebb módján vehette védelmébe Szabó Tímea ellenzéki képviselőt, miután utóbbi kifogásolta, hogy a magyar kormány védőfelszerelést juttat a határon túli magyaroknak.

Sokasodnak tehát az aggasztó, minőségükben mégis silány és primitív politikai jelenetecskék. E járványhelyzetben újra asztalon a magyar kártya, a legmagasabb állami szinten zajlik az uszítás, a bólogatók pedig helyeselnek. Mint mindig, a cél a figyelem elterelése, ezért e kritikus időszakban nem csupán a fertőzötteket kellene elszigetelni, hanem azokat is, akik szavaik súlyát képtelenek mérlegelni.