Valóban, ahogy körülnéztünk a Benedek-mező közelében emelkedő dombon, bizony virított a szétdobált hulladék. Energiaitalos és sörösdobozok, sokféle zacskó és csomagolópapír, a környék egyetlen vékony kis vízfolyása mentén műanyag vödör és egyszer használatos tányérok halomban, egyéb ismeretlen eredetű tárgy mellett számtalan pillepalack, sőt, még a temetőkben oly gyakorta látott műanyag virág is lapult a fűben. Egy betonhenger által óvott tűzgyújtó helyen ágakra akasztva italosdobozok lógtak. Lesújtó látvány egy olyan környezetben, ahová kikapcsolódni, feltöltődni menekülnek a betonfalak közé szorított emberek. Jelek szerint egyesek továbbra is nehezen tudnak azonosulni a természettel, továbbra sem mindenki tudja, hogyan kellene viselkednie, noha a tisztelet ugyanúgy elvárható a szabadban, az erdő-mező élővilágával szemben, mint saját otthonaikban, ahol mégsem dobálják szét találomra a szemetet.

Szomorúan adok igazat a fiamnak. Közben eszembe jut, hetekkel ezelőtt beszéltek az óvodai csoportban a természet védelméről, s mire egyáltalán megemlíthetném neki, szembefordul velem, s a domboldalról arról beszél, gyermeki őszinteséggel, hogy a szemét veszélyes az állatokra nézve, akár nagy baj, erdőtűz is keletkezhet miattuk, hogy a fákat, élőlényeket nem szabad bántani, sokkal inkább szeretni kell... Nemsokára ötéves lesz, s azt remélem, az óvodában tanultak, a sétáink során tapasztaltak egy életre útravalóul szolgálnak majd, illetve hogy mindig lesz elég ideje, kitartása, hogy csodálója, védelmezője is legyen a természetnek. Ez különben mindannyiunk feladata, mert újabb, tisztább környezetet nem vásárolhatunk magunknak.